Pilates blog

Az ajtón kívüli tekerés velejárója - ideális esetben, a lakott terület határain kívül - a szép táj, a tiszta levegő, meg a jól megérdemelt lelazulás az esti tábortűznél, persze valamennyi folyadékfogyasztás kíséretében. A beltérben végzett biciklizés alkalmával viszont tuti nem esel le a bicajról, megunván a tekerést nem találod magad valahol a pusztában, és a szúnyoginvázió elszenvedésének valószínűsége is jelentősen kisebb. Ezek nyomós érvek, lássuk, mit érdemes tudni a műfajról.

Az indoor cycling, spinning, spin racing, x-bike és hasonló hangzatos nevekkel hirdetett órák alapja a bringa, a zene, meg az a szerencsétlen mókus, aki nyeregbe teszi magát, és 50-60 percig akkor sem száll le, ha tűzgömbök potyognak az égből. A kezdők tipikus hibája, hogy meghallván, hogy az eszköz lendkerékkel működik, megkönnyebbülten feltételezik, hogy ez nem is lesz húzós annyira, a lendkerék viszi a lábat. A legelvetemültebb láblógató kezdő is észreveszi a nyilvánvaló tévedést legkésőbb a tizennegyedik perc magasságában, amikor egyetlen pillanatnyi pihenésért odaadná fél országát, de a lendkerék könyörtelenül pörög tovább. A következő megvilágosodás akkor jön el, amikor rájön, hogy a pedált talpból tolni és lábfejből/bokából húzni fájdalmas, és talán nem véletlen, hogy a biciklizés a combizmokról szól.

Nem célom részletekbe menni a különböző típusú belbicajok tulajdonságairól: mindegyiknek megvan a maga edzésmódszere és jellegzetességei. Van, ami inkább kardió jellegű "sima" kerékpározás (persze, ettől még nem könnyű...), van, ami alap testmozgásokkal operál, üléssel és "kiállással", és van, ami változatosabb akrobatamutatványokat visz bele a tekerésbe. Szubjektív emlékeim szerint pedig az x-bike a legmelósabb, mivel a kormányrésze nem rögzített, hanem mozgásban van, így jobban igénybe veszi a teljes testet.

Az oktató minden esetben el fogja magyarázni a bicaj helyes beállítását, valamint azt, hogy az ő instrukcióinak és/vagy saját teherbírásodnak megfelelően egy tekerentyűvel állíthatod az ellenállást - nagyobb ellenállással pl. hegymenetet imitálsz, kisebbel pedig sprintelni síkon tekeri is lehet -, valamint hogy igyál, igyál, igyál. Sokat. Egyébként meg átadni magad a zenének és a tekerésnek igazán királyságos, sőt vannak felemelő pillanatai.

Rég volt már celebspotting: ilyen vidáman is el lehet hagyni a tekerős órát, mint ahogy Reese Witherspoon teszi.

Ritkábban mondják el előre, hogy a nem megfelelő állóképességű delikvensnek az óra nagy részében nehezére eshet a helyén tartani a nyelvét, a jó hír viszont, hogy a kezdeti nehézségek után néhány óra tekeréssel rohamos állóképesség-javulás érzékelhető. Még ritkábban mondják el, hogy a rendszeres bicajos óralátogatáshoz erősen javasolt beruházni egy protektoros nadrágba: a belsőcombtő környéki kék-zöld foltok és duzzanatok napokra megkeserítik az életet, de hallottam már olyanról, aki átmenetileg pornószínésznőket megszégyenítő méretű elsődleges nemi jellegre tett szert a nyeregnek köszönhetően (mármint eredetileg is hölgy volt az illető, tévedés ne essék): szóval az egészségmegóvás alapvetéseire sportolás közben is figyeljünk oda. Szokásos szívfájdalmam, hogy gyakran a bicikliedzők sem nyújtanak le olyan mértékben, mint amennyi az izmok igénybe vételéből adódóan ideális lenne: ha szükségét érzed, az öltözőben nyugodtan nyomjál néhány utólagos stretching gyakorlatot.

Egyébként meg a beltéri bicikli bármely formája könnyen elérhető szinte minden teremben, nagyon hatékony alakformáló, lehet vinni a barátokat és üzletfeleket, mert a csoportszellem motivál, a zenék szenzációsak, és van, ahol gyertyafényes tekerést is prezentálnak, ha valaki erre vágyik.

Megszámolta helyettem a google, és a "babaproject" kifejezésre többszázezer találat van netszerte. Anélkül, hogy demagogizálni kezdenék, azért szóvá tenném, hogy nem szép dolog projectelni az utódunkat - persze, szíve joga mindenkinek, miként tekint erre az életszakaszra, de ha valami project lesz, akkor az a négy óra egybefüggő alvás achievement az első hónapokban, és nem a fogantatás, no de mindegy. Szóval, project kickoff, wannabe anyuka elmegy a nőgyógyászhoz, ahol megállapítják, hogy látszólag minden oké, go, kap vitaminokat. Elmegy a munkaügyeshez, és tájékozódik a tgyásról meg a gyedről. Elmegy kisgyerekes barátnőkhöz, és hagyja, hogy elárasszák a túlcsorduló érzelmek. Elmegy a fehérneműboltba, hogy megadja a módját a befogadás folyamatának [opcionális]. Továbbá valószínűleg gyors fogyókúrába kezd, na nem azért, hogy szexin mutasson a Project Kickoff Meetingen, hanem hogy ne hízzon túl sokat, ha a project tárgya befészkeli magát 40 hétre.

Aztán várakozás következik, és manapság egészen gyakori, hogy deadline deadline-t követ, és minden hónap újabb drukk. Orvosilag pedig minden rendben találtatik.

Ilyenkor szokott jönni a bűnbak, az a fránya stressz. A stressz magyarázat szerintem féligazság. Tény, hogy az életképes spermiumok száma stressz hatására csökken, hiszen a stressz egzaktul leírható biológiai folyamat (is). Kevesebb indulóból kisebb valószínűséggel lesz világbajnok rekorder.

Bár még mindig nem látom pontosan, hogy a stressz miért is "korunk betegsége", szerintem ha egy szál szakócával meg néhány faragott végű bottal kell menni egy mamut ellen, az kifejezetten nyomasztó lehet. Nem beszélve arról, hogy bármely éjszaka kopogtatnak az ajtódon, és elvisz a spanyol inkvizíció, pedig csak kamillateát adtál délután a szomszéd kiskölyöknek.

Pedig érdemes lenne a helyzetet kicsit kizoomolva nézni. A Természet Anyácska nem úgy működik, hogy reggelente megkérdezi a babalelkeket tartalmazó pool-ban, hogy kinek van kedve kicsit kiruccanni e világra. Nagyobb valószínűséggel azt veszi figyelembe, hogy wannabeanyu milyen fizikai állapotban van - és ez nem mindig fog megegyezni az orvosi látletettel. Aki sportol, annak jobb az erőnléte, jobb a vérkeringése, jobb az emésztése, megerősödnek az izmai, jobb a közérzete, levezeti a stresszt (hah!), na meg ideálisabb testsúllyal él, mint egy rohamdiétás. Szóval úgy cakompakk jobb állapotban leledzik (vegyük észre, leginkább orvosilag nem leírható tényezők alapján), mint a mozgásszegény életmóddal tespedő nőtársak többsége. Nagy kár, hogy az önsegítő babaprojectes oldalakon erről annyira nem szól a fáma...

Számos olyan esetet tudnék felhozni példának, amikor hosszabb-rövidebb próbálkozási időszakot követően a leendő anyuka életmódváltása és mozgásaktivitása hozta meg a hőn vágyott eredményt. Nem mondom, hogy mindig ez a megoldás - sajnos van elég eset, amikor valós orvosi probléma merül fel -, de úgy tűnik, a népek még mindig túl gyakran nem látják a fától az erdőt. Ép testben ép lélek. Ép testben ép baba.

Tessék mozogni: ha az első már összejött, akkor a második előtt vagy a harmadik előtt, mert elkezdeni sosem késő. Természetesen újfent javaslom hozzá a Pilatest (nem tagadom meg önmagam), de bármit mozogni még mindig jobb, mint nem mozogni egyáltalán, úgyhogy lehet más sport is, na jólvan.

Jó, ha az embert lelkesíti a mozgás. Jó, ha elmerül a saját kis világában, és fizikai erőfeszítések közepette bekartotékolja a fejében zajló gondolathalmazokat, meg feldolgozza a stresszt, meg megtalálja a választ az Élet Nagy Kérdéseire (ami amúgy 42, de vannak, akik ezen még töprengenek). 

De ennél alkalmasint jobb, ha társas életet él, és közben nem a mozgás traszcendens élménye, hanem valami egzakt cél hajtja. Avagy fordítva, a célt hajtja. Amely nevezetesen egy 4 cm átmérőjű, kétgrammos gumilabda, ami placcsan a falon, és ez a hanghatás angolul úgy hangzik, hogy squash.

Szóval, squasholni, magyarul (kissé pontatlan nevén) fallabdázni klassz dolog. Én azért szeretem, mert amennyire untat a futás maga, épp annyira motivál az, ha a futásnak valami konkrét értelme van: megmutatni, hogy elérem a labdát, visszaadom, kikotrom a sarokból, lendületből beleszállok, még akkor is, ha úgy nézek ki közben időnként, mint egy rajzfilmfigura. 

Közben lehet beszélgetésnek nem nevezhető egy-két tőmondatos kommunikációt folytatni a másik rajzfilmfigurával, ami szívet melengető, mert kicsit jelzed, hogy azért lélekben osztoztok az élményen. És minden erőfeszítésed, hogy bedobd az összes karizmod az ő lélekszakadtából futtatása érdekében, csupán a barátság és a kölcsönös tisztelet jele.

Természetesen a játszma célja az, hogy Shaggy az ellenfél a falhoz ütött labdát ne tudja visszaadni, és ennek érdekében minden fizikai és mentális erőforrást mozgósítani kell: comb- és farizmokat, karizmokat, derekat, és leginkább a Lankadatlan Figyelmet, mert egy ilyen pici és gyors labda egy ekkora pályán igencsak trükkös tud lenni. No meg, egy idő után nem árt, ha megtalálod a réseket a másik technikájában - főleg igaz ez akkor, ha férfi és nő vesz részt a nemek harcában, mert azonos feltételek esetén az esélyek nem épp egyenlőek.

Erő. Gyorsaság. Agy. És mi kell még? Testkoordináció. Tegnap este legalább háromszor vettem fel ehhez erősen hasonlító pózt:

És egyszer úgy sikerült leülnöm, mint aki épp elfáradt egy Tripla Axel kellős közepén. De akkor már tényleg csak a sejtjeim tartottak össze.

Szóval, squasholni remek, mert lendületbe hoz, mert nem egyedül dacolsz az elemekkel, mert felnyitod a nem létező energiaraktáraidat, mert összpontosításra nevel: csupa hasznos és élvezetes dolog. Kis trivia a végére: a squash - és minden más, ütőből és falhoz csapkodott labdából álló játék - ősét ki más találta volna fel, mint a tizennegyedik századi szerzetesek, azért tudtak élni, borok, sajtok, squash - nem is volt annyira sötét az a középkor.

Mindegyikünknek volt már olyan élménye azt hiszem, amikor mozgás közben szinte szó szerint darabjainkra szétestünk: összekeveredett a lábunk, reménytelenül elvesztettük a ritmust, a jobb és a bal kéz szerepet cserélt, és mindennek tűntünk, csak épp méltóságteljesen mozgónak nem. A legtöbb sportban a dinamikus ütem játssza a főszerepet, és az a legény/leány a gáton, aki ezt tartani tudja, na meg hatékony izommunkát kifejteni mindeközben.

Én speciel örömmel jelenthetem, nem ilyen sporton élek.

A Pilatesben nincsenek darabos mozdulatok, külön életet élő végtagok és ziháló légzés: egy-egy gyakorlat koreográfiájában mindennek megvan a követhető ritmusa, az egyik mozdulat szép gördülékenyen következik a másikból, a légzésütem pedig lehetővé teszi erőink optimális felhasználását. Lustulóknak a rossz hír, hogy lelkesen kaszáló mozdulatokkal nem lehet úgy tenni, mintha őrülten erőlködnénk, pedig nem is: mert efféle megmozdulásaink sincsenek.

Mindeközben nem kell elmerülni a lelki bugyrokban, és meditatív technikával kiegészíteni az izomtechnikát - no offense, az egy másik műfaj -, csupán a szép mozdulatokat követve, a saját testünk irányítására figyelve ki lehet kapcsolni a külvilágot, így áramlunk mi, és kering, aminek keringenie kell.

Bónuszként: koreográfia-skillek sem kellenek hozzá (nem követelek meg olyat, ami az edzőnek sincsen, ehhem...)

Szummázva, akinek a steppad-ugra túl sok, túl heves, túl kaotikus; az ezotérikus vonal viszont a maga belassultságával kiakasztja azt a bizonyos sezlonrugót, próbálja ki arany középútként a Pilatest. Kultúrsport a javából, és vigyázat, addiktív. Én szóltam.

Futni jó. (Megfelelő cipővel és nem betonon, ha egy mód van rá, persze.) A futás egészen sok testrészt átmozgat (kockahasat azért ne várjunk tőle...), és az egyik legklasszabbul finomhangolható sport. Azaz, az egyéni teherbírásnak megfelelően szinte minden tényezőjét testre lehet szabni: a sebességet, megtett távot, futással töltött időt, estébé: ez kulcsfontosságú abban, hogy az egyszeri sün motivációt nyerjen, ne érezze totál bénának magát, és egyidejűleg folyamatosan tudja követni a saját fejlődését. A futás kiváló eszköz arra is, hogy egy kezdőnek a nulláról felépítsük a mozgáskultúrát, hiszen remekül ki lehet jelölni a mérföldköveket, hogy mennyi idő alatt mit szeretnénk elérni. Az igazán jó futók pedig tudják, hogy mindig van hova fejlődni.

Nem szokásom kommerciális tekintetben bezzegelni, emlékeim szerint nem is tettem még ilyet a blogon, de most muszáj megjegyeznem, hogy az említett motivációs síkon a Nike a szememben nagyot alkotott. A Nike+ a futócipőbe plántált jeladóból és egy karpántból (vagy valamilyen okoskütyübe - pl. iPod - oltott vevőből) áll, ami rögzíti a futás ismérveit (megtett táv, idő, kalória-felhasználás), és ezek az adatok egy nagyon látványos online rendszerbe tölthetők, ahol az adattároláson túl ki lehet alakítani edzésprogramokat, kitűzni célokat, a futóközösségben követni a többiek teljesítményét, kihívni virtuális futótársakat valós versengésre, meg persze facebookon kipostolódik, szóval minden olyat tud, amiről egy edző csak álmodhat, hogy ébren tartsa a lelkesedést a delikvensben.

Mindezekkel együtt, nem kötelező szeretni a futást: én például kifejezetten nem szeretek futni. Számomra túl monoton: 5 percnél unom, 10 percnél már nagyon unom, 15 percnél kezdek elveszni a saját agyam sötét bugyraiban, 20 percnél pedig befordulok. A fenti edzésillusztráció gazdája pedig épp azért futja le a napi betevőjét, mert saját bevallása szerint élvezi, hogy közben kitisztul a feje és helyrerakja a napközbeni zakatolnivalót. Nem vagyunk egyformák. A futást mint mozgást szeretem egyébként, és futógépen művelem is: ennek nagy előnye a tereppel szemben, hogy ha leszállok róla, akkor "helyben vagyok" - míg ha a terepen abbahagynám, legfeljebb ugrásra kész riksás vagy helikopter menthetne meg attól, hogy ottfelejtsem magam random a pusztában. Persze még sosem volt se riksásom, se helikopterem...

Vissza a száraz tényekhez: a futás nem épp a legideálisabb tevékenység a gerinc csigolyáinak és az ízületeknek a szempontjából, a talajjal való ütközés ugyanis a porckorongokon és az egyéb porcfelületeken csapódik le. Ezért ha lehet, kialakított futópályán fussunk (vagy futógépen), avagy terepen, de betonon ellenjavallt. A jó cipő fontos: tudom, sokan azt szeretik a futásban, hogy teszkógazdaságos sport, de a megfelelő futócipő nélkül többet árt, mint használ, úgyhogy tessék beruházni. Gerincállag-megóvási szempontokból az esti futásra szavazok, és persze a futás után is tisztességgel le kell nyújtani.

Amúgy meg ez egy nemfutóknak is szórakoztató blog, futásról, mi másról.

Nem a "blogról", hanem a "blog"-ról. Ezúttal elrugaszkodom az alaptémától, mert valaki feltette a kérdést, honnan a "blog" szó, és utánanéztem. A gyökereibe. Jó mélyen.

A "log" szó, ha fel/(be-)ütjük a szótárt, főnévként az inglis nyelvben ma is fadarabot, tuskót jelent. Namármost, a modern idők előtt még úszó fadarabokkal mérték a hajók sebességét, így az a napi nyilvántartás, amibe bejegyezték a hajók sebességét és megtett útjait, a log book névre hallgatott.

A log kábé így nézett ki. Hosszú utat tettünk meg azóta.

 

A korai számítástechnikába aztán 1963-ban importálták a "log" szót, ami mindmáig az események rögzítését jelenti. Pár évtized múlva a kockák megalkották a "weblog" kifejezést, ami már konkrétan az online írott naplót jelentette, rá két évre pedig egy vicces kedvű kocka a "weblog" szót különírta az online naplója fejlécében "we blog"-nak, a webkori nyelvújítók felkapták a kifejezést, a többi meg már történelem.

Hát, így blogolunk mi.

Szóval ma reggel végképp bebizonyosodott, hogy nem épp jó időzítéssel karoltam fel az outdoor témát. Azért ne csüggedjünk, jön még kutyára nap.   

Na meg milyen jó az, hogy indoor nem csak tespedni lehet, dvdzni és nassolni, hanem futni, biciklizni, ugrálni, én ennek speciel örülök.

Nyár van, meg jó idő (tudom, jön a hidegfront meg minden, de akkor is), szóval hiányérzetem lenne, ha nem ejtenék szót az outdoor sportokról. Sok, nálam erre hivatottabb és hitelesebb ember ír a témában szerte a magyar webugaron, a végén fel kellene adnom a niche- avagy rétegblog imidzsemet, ha ráállnék erre a vonalra :) Szóval csak egy bejegyzés erejéig ugorjunk a zöldbe.

Az outdoor, azaz szabadban és szabadidőben végzett sportok a mozgások nagycsaládjában kábé a mindenki kedvenc unokatestvére szerepet töltik be. Mindenki szereti, szívesen szakít rá hosszabb-rövidebb időt bokros teendői közepette, szigorúan ha éppen kedve támad hozzá, na meg a vele töltött idő mindig élménydús. Biztos másként tekintenénk a kedvenc kuzinra, ha minden áldott héten kötelező vasárnapi ebédet kellene vele elkölteni, dehát nem kell, ugyebár, ez a varázsa.

Szóval, az emberek nagy többségének megvan a kedvenc zöldben (kéken, szürkében...) végzett mozgáshobbija. Az igazán elhivatott outdoorosok kihozzák a helyzetből a maximumot: igyekeznek minél gyakrabban menni, gyakorolni, fejlődni, újabb és újabb kihívásokat állítanak maguk elé. Ami jó. Legyen ez letekert kilométer, lejtőszög, mászóút-nehézség, bármi SI-n kívül eső mértékegység: mindig van hova fejlődni, ami jó a testnek, és jó a léleknek. Sőt, a legtöbb ember osztozik efeletti örömében egy másik elhivatott emberrel, szóval a szociális vetülete is plusszos a dolognak.

Aztán vannak a kocahobbisták, akik az élvezeti értékét kamatoztatják az outdoorosdinak. Az élmény számít, meg a jó levegő. A kikapcsolódás. Nem vitatom, a stresszűzés fontos, de lehetne esetleg csak még egy lapáttal rátenni az erőfeszítésekre?

Sokkal nagyobb kaland, ha nem csak kellemesen elfáradunk, hanem jóóóól elfáradunk, és lesz mit mesélni az unokáknak, hogy véletlenül alternatív útvonalat találtunk a szurdokban, és a katonaság tessékelt ki onnan. (True story.)

Akinek véletlenül nincsen semmi odakinti hobbija, nos, annak egy tanácsom van: sürgősen keljen fel a gép elől, és keressen magának valamit. Mindenki - de tényleg mindenki! - megtalálja a neki valót, csak egy kicsit próbálkozni kell. Az élmény semmihez nem fogható, a nap kint vidámabban süt: ha ragaszkodsz az édes anyaföldhöz, válaszd azt; ha szárnyalnál, akkor irány a levegő; és ha hívogatók a hullámok, akkor ragadj meg bármit, amivel fennmaradsz a vízen. Még a nyárból is van pár jó hetünk, nem késő elkezdeni, utána pedig jön a tél, ami aztán pláne királyság, na de erről majd a maga idejében.

Csak lazításképp, nézzük meg, mi történik, ha a réges-régi jógapózokat ötvözzük egy messzi-messzi galaxissal.

A teljes gyűjtemény a tovább után tanulmányozható.

Örökös mizéria (és kifogyhatatlan poénok forrása), hogy a férfi mennyire férfi az edzőtermen kívül, ha sportokról van szó. Na jó, a futás in- és outdoor még unisex. A bicikli is. A küzdősportok és a labdával végzett csapatjátékok, azok már igazi férfira vallanak. Jöhet minden, ami a víz felett, a vízben és víz alatt történik. Na de a többi?

Bő tizenöt éve, amikor még az aerobikedzőnők dívtak, és Norbi is csak rendőrködés mellett edzősködött kicsinyt, az egyetemen hetekig derültség tárgya volt az, hogy két srác belógott előbb a lelátóra, majd a csoportba, hogy nézhessék az areobikozó csajokat - majd hirtelen ötlettől vezérelve elmentek aerobik edzőnek. Azóta nagyot változott a világ, a "tökös" csajos órákat pasik is tartják, és társadalmilag elfogadott szempont, hogy vannak hölgyvendégek, akiket motivál egy alfahím, és vannak, akik inkább megtartanák női méltóságuk utolsó morzsáit akár egy kickboxon is, és ragaszkodnak a női oktatóhoz.

És most újabb korszakhoz érkeztünk, a prevenciós és wellness jellegű mozgásokhoz. Ahol nem minden a decibel, sőt, az izom-keresztmetszet sem. Talán nem túl férfias elismerni, hogy ezekre a mozgásformákra az erősebb nem képviselőinek is szükségük van. Talán nem túl férfias elmenni egy "tinglitangli" órára, és ráébredni, hogy nem megy, avagy nem megy minden. Pedig alapvető anatómiai ismeret, hogy a férfi izmok eleve sokkal kötöttebbek, erre rátesz egy lapáttal az az erőkifejtést igénylő sport, amit - jobb esetben - űz emberünk, a nyújtás már alig menő, és voilá. Kész a tipikus páciens, akinek a jóga- és Pilates óra ciki, ellenben nap mint nap dacol a sérülésveszéllyel, nem beszélve a gerincfájdalmakról.

A metroszexuális trend első számú, és (majdnem) egyetlen menő vívmánya.

Uraim, van egy jó hírem. Egészségesnek lenni menő, és talán most már elég emberes korba ér az a generáció, amely ezt időben felismeri. Ha a metroszexualitás hoz magával bármi pozitívat évtizedünkbe (mármint Jack Sparrow-n túl...), akkor az legyen az a felismerés, hogy a testnek differenciált mozgásokra van szüksége, és nem csak az a jó, ha fáj. Ismerjük meg, mit művelnek az izmaink, és adjuk meg a testnek, ami a testé. Hölgyek, ragadjunk meg egy utunkba eső grabancot, és mutassuk meg, hogy a legkeményebb férfinak is van hova fejlődni egy "lájtos" órán. A saját, jól felfogott érdekében.