Fussunk szaladjunk
Futni jó. (Megfelelő cipővel és nem betonon, ha egy mód van rá, persze.) A futás egészen sok testrészt átmozgat (kockahasat azért ne várjunk tőle...), és az egyik legklasszabbul finomhangolható sport. Azaz, az egyéni teherbírásnak megfelelően szinte minden tényezőjét testre lehet szabni: a sebességet, megtett távot, futással töltött időt, estébé: ez kulcsfontosságú abban, hogy az egyszeri sün motivációt nyerjen, ne érezze totál bénának magát, és egyidejűleg folyamatosan tudja követni a saját fejlődését. A futás kiváló eszköz arra is, hogy egy kezdőnek a nulláról felépítsük a mozgáskultúrát, hiszen remekül ki lehet jelölni a mérföldköveket, hogy mennyi idő alatt mit szeretnénk elérni. Az igazán jó futók pedig tudják, hogy mindig van hova fejlődni.
Nem szokásom kommerciális tekintetben bezzegelni, emlékeim szerint nem is tettem még ilyet a blogon, de most muszáj megjegyeznem, hogy az említett motivációs síkon a Nike a szememben nagyot alkotott. A Nike+ a futócipőbe plántált jeladóból és egy karpántból (vagy valamilyen okoskütyübe - pl. iPod - oltott vevőből) áll, ami rögzíti a futás ismérveit (megtett táv, idő, kalória-felhasználás), és ezek az adatok egy nagyon látványos online rendszerbe tölthetők, ahol az adattároláson túl ki lehet alakítani edzésprogramokat, kitűzni célokat, a futóközösségben követni a többiek teljesítményét, kihívni virtuális futótársakat valós versengésre, meg persze facebookon kipostolódik, szóval minden olyat tud, amiről egy edző csak álmodhat, hogy ébren tartsa a lelkesedést a delikvensben.
Mindezekkel együtt, nem kötelező szeretni a futást: én például kifejezetten nem szeretek futni. Számomra túl monoton: 5 percnél unom, 10 percnél már nagyon unom, 15 percnél kezdek elveszni a saját agyam sötét bugyraiban, 20 percnél pedig befordulok. A fenti edzésillusztráció gazdája pedig épp azért futja le a napi betevőjét, mert saját bevallása szerint élvezi, hogy közben kitisztul a feje és helyrerakja a napközbeni zakatolnivalót. Nem vagyunk egyformák. A futást mint mozgást szeretem egyébként, és futógépen művelem is: ennek nagy előnye a tereppel szemben, hogy ha leszállok róla, akkor "helyben vagyok" - míg ha a terepen abbahagynám, legfeljebb ugrásra kész riksás vagy helikopter menthetne meg attól, hogy ottfelejtsem magam random a pusztában. Persze még sosem volt se riksásom, se helikopterem...
Vissza a száraz tényekhez: a futás nem épp a legideálisabb tevékenység a gerinc csigolyáinak és az ízületeknek a szempontjából, a talajjal való ütközés ugyanis a porckorongokon és az egyéb porcfelületeken csapódik le. Ezért ha lehet, kialakított futópályán fussunk (vagy futógépen), avagy terepen, de betonon ellenjavallt. A jó cipő fontos: tudom, sokan azt szeretik a futásban, hogy teszkógazdaságos sport, de a megfelelő futócipő nélkül többet árt, mint használ, úgyhogy tessék beruházni. Gerincállag-megóvási szempontokból az esti futásra szavazok, és persze a futás után is tisztességgel le kell nyújtani.
Amúgy meg ez egy nemfutóknak is szórakoztató blog, futásról, mi másról.
Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést:
