Pilates blog

Hát itt volt ez a békés szombat délután, legalábbis békésnek indult, aztán jött az index címlap, amivel amúgy nincsen semmi baj, szeretjük, meg minden. Szeretem, ha olvasnak, ha kérdeznek, ha az olvasók velem és egymással párbeszédet folytatnak, és nyilván szeretem, ha az emberek picit többet tudnak meg olyan témában, amiről nem tudnak eleget bár nem ártana többet tudniuk.

Két következtetést vontam le a tegnapi napból. Az egyik, hogy valami furcsa konstelláció volt a zuniverzumban, legalábbis a kommentelők* nagy része olvasni nem akart, csak beszélni, de nem párbeszédet, hanem rögeszmecserét (ezt a szót is onnan nyúltam, kifejező...), és bár szerencsére gyakran címlapozom, a trollok általában elkerülnek. Biztos érdekesebb a politikai, homárkodó, meg szexblogok tömkelege, és nincs is ezzel semmi baj, örülök, hogy azok elszívják az indulatokat. Szeretem a kommentelőimet, na, aki sportos blogra jön, ritkán bunkózik, és ez jó. Egy post volt eddig, az időskori edzős, ami magára vonta a címlapot tallózó anarchisták figyelmét, annyi offtopic témát (a nyugdíjrendszer sokaknak fáj....) az életben nem moderáltam még, remélem nem is fogok.

Na de a másik, amin tegnap megdöbbentem, az a hozzászólók* korlátoltsága. Az, hogy valamicskét mozgó/sportoló emberek annyira evidenciának veszik a saját hozzáértésüket és véleményüket, hogy fel sem merül bennük, milyen az, amikor másoknak ez az egész sportolás téma nem evidencia. Eddig azt hittem, hogy a sportoló emberek jó véleményvezérek, akik terjeszthetik az igét: tegnap viszont kicsit olyan érzésem volt, mintha fölnőttek azon hőbörögnének, hogy a gyerek miért nem ír fogalmazást a közlekedésbiztonságról, én, a tanító néni meg próbálom felhívni a figyelmet, hogy mert a gyerek még írni sem tud, csak mondjuk a fele ábécét, abból is csak a kisbetűket. És fogni kell a kezét, ha átmegy a zebrán.

Szóval, a tegnapiak nyomán kicsit elszomorodtam a felismerésen, hogy az általam reméltnél talán jóval kevesebben alkalmasak arra, hogy a lustaságból/motivációhiányból/félelemből/hozzá nem értésből nem sportolóknak akár egy kicsi és megfelelő ösztönzést adjanak, emészthető, világos információkkal. Ami nem azt jelenti, hogy kezdődő prófétakomplexusom lenne, és nagy arccal mondom, hogy na majd én... de nagyon-nagyon erős lökést adott a meggyőződésemnek, hogy az efféle blogokra szükség van: ami közérthetően (vessetek meg, nem fogok félig latinul beszélni a szakmáról, csak hogy menőzzek, pedig tudnék) és szemellenző nélkül (nem, nem a futás az istenkirályság...) beszél olyanról, aminek sokakhoz el kell jutnia: a sport szeretetéről, lehetőségeiről, fontosságáról, szerepéről az életünkben. Szóval, köszi minden közreműködőnek a felismerést.

* Note: akinek nem inge... tudjátok.

És perszepersze, tudom, az olvasók kb 1%-a kommentált, ami statisztikailag messze nem szignifikáns mintamennyiség, de ha a többi 99% nem feedbackel, akkor abból főzök, ami jut.

A kardio, teljes születési nevén kardiovaszkuláris edzés a kocafitnesz üzletág egyik leggyakrabban használt kifejezése, mégis kevesen tudják, mit is takar igazán, és mire jó. Általában a kardioedzést keverik a zsírégetéssel, ami mondjuk féligazság, vagy talán még egy kicsit annál is kevesebb.

A kardio edzés lényege, hogy aerob mozgást végzünk, amely felgyorsítja a vérkeringést, megemelve a pulzusszámot. Nagyon leegyszerűsítve elmondható, hogy a mozgás intenzitása arányos a pulzusszámmal, amiből következik az is, hogy a megfelelő hatékonysággal végezett edzéshez a pulzusunkat mind az alsó, mind a felső határát tekintve kontroll alatt ajánlott tartani. (Oké, tudom, ígértem még régebben egy matekos posztot is pulzusmérés kapcsán, be fogom pótolni, tényleg.) Ha meg sem mozdulunk, akkor természetesen egy elképesztően alacsony intenzitásértéket ütünk meg (a nyugalmi pulzusunk környékén illetve annál valamivel feljebb), ami gyakorlatilag semmilyen hatással nincs a szervezetre. Ha megmozdulunk, eljövend egy olyan alsó érték, ami a rehabilitációs zónának felel meg, azaz, ha nem makkegészséges ember végzi a gyakorlatokat, akkor olyan 40-60% között van az optimális pulzusterhelése (itt pl. beszélhetünk műtét utáni állapotról, baleset utáni terápiáról, satöbbi), ekkor tudja a testének megfelelő mozgásokat elvégezni a szív túlterhelése nélkül.

Persze a fitneszoldalak és magazinok kedvence az a bizonyos 60-80% közötti zóna (mikor mennyi...), amit előszeretettel emlegetnek zsírégető tartományként, merthogy úgymond akkor ég a legjobban a zsír. De vigyázzunk, mert afölött aztán az izomból konzumáljuk el a szénhidrátot és ó jaj nekünk. És hasonló esti mesketék. (Őrület.) Szóval, való igaz, hogy ez az az intenzitás, amikor úgymond arányában jelentős(ebb) a zsírból nyert energiaellátás. Azonban a csúsztatás ott kezdődik, hogy a kalóriaégetés meghatározó tényezője a felgyorsult anyagcsere - de ez a turbó fokozat a kardio edzések után mintegy 20 percig marad bekapcsolva, azaz a mozgás hatására történő fokozott energiafelhasználás gyakorlatilag csak az edzés idejére szól. Az erősítő edzéseknél, példának okáért, a felgyorsult anyagcsere 24-48 órán keresztül fennmarad (ennek a kémiáját most nem ecsetelem), és ezáltal az "utánégetés" hatása jóval erőteljesebb, mint az úgymond zsírégető edzéseké. Tehát: oké, hogy hányadában nagyobb részben bomlik le a zsír a "fatburning" tartományban, csak éppenséggel szumma jóval kevesebb értéknek ég a nagyobb hányadában. (Követtek? Nem könnyű, tudom...)

Az pedig, hogy a 80%-os intervallum felett kígyóbőr módjára elhagyjuk az izmainkat, persze butaság.

Szóval, most hogy elszomorítottam mindenkit, tisztázzuk. Mire jó a kardioedzés, ha nem a turbó fogyásra? Javítjuk a vérkeringést és a szívünk állapotát, úgy, hogy közben az állóképességünk is folyamatosan fejlődik. Én speciel a kardioedzést gépeken kultiválom: egyrészt, ezek kialakításánál messzemenően figyelembe vették az ízületek kímélését, valamint ezeken a gépeken különösebb szakértelem nélkül is jól átmozgathatja a delikvens számos kritikus izomcsoportját. Az edzésintenzitás szépen hangolható, és nagyon fancy kijelzők szórakoztatnak edzés közben :)

Sooook sooook kijelző. Kisebb-nagyobb. Állat.

Persze muszáj hozzátennem, hogy a fentiek nem véletlenül százalékos értékek, a maximális pulzus megállapítása egyénenként változó, a gyakran figyelembe vett életkoron túl függ az edzettségi szinttől, az egészségügyi állapottól, szóval ha igazán tutira akarunk menni, akkor szééép nagy képletekkel és terhelési tesztekkel kombinált házifeladatot kell megoldanunk.

Milyen kardiogépeket ajánlok egy edzéshez?

Nos, ha erősen elméleti szinten össze kellene állítanom egy kardioedzést egy átlagos terhelhetőségű vendégnek, az alábbiakat javasolnám:

15 perc futógép: Bemelegítésképp a gyorsgyaloglástól a kocogáson át a futásig szépen felépítve fokozható a tempó.
10 perc taposógép: Ennél a legkritikusabb a jó tartás, és az edzés elején még nem fáradtunk el annyira, hogy kivitelezhetetlen legyen.
15 perc elliptikus tréner: Személyes kedvencem, minden kardiogépek királynője. Remekül átmozgat, felső- és alsótestet egyaránt, nagyon intenzíven lefáraszt.
10 perc bicikli: Csak a feeling kedvéért. Kis megpihenés, combnyúzással megspékelve.
15 perc evezés: A végére még remekül átmozgatja a hátat, gerincet, karokat, lehet egy kis hasizom-érzetünk, és a légzésszabályozás miatt kiválóan alkalmas arra, hogy a szétesőben levő figyelmet még egy kicsit kordában tartsa.
 

Természetesen a lenyújtás mindezek után is erősen ajánlott.

Ami a komplett edzésprogramot illeti, a kardionak megfelelő szerepet kell szánni benne, de se többet, se kevesebbet, mint amire hivatott. A kardioedzés - számos erénye mellett - valódi terhelés hiányában nem épít igazán izmot, és hát a stretching funkciók sem tengnek túl benne, ezeket mindenképp más formában kell magunkhoz venni. (A változatosság gyönyörködtet. Na meg persze egészséges testet eredményez...)

Update: a kommentekból jópár utólag moderálásra került. Először azt gondoltam, demokrácia van, és benne hagyom, de végül úgy döntöttem, hogy ez itt az én házam tája, és nem szeretném a mosatlanszájú hozzászólásokat tartogatni. Ha utólag olvasva nincs meg mindenkinek a kommentek logikai fonala, akkor az ettől van, bocs.

Joe Pilates, a módszer megalkotója, és élete párja, Clara együttesen több mint egy évszázadot szenteltek a Pilates (akkortájt: "Contrology") kialakításának és felvirágoztatásának. Ők a maguk elszánt módján a lelkes alkotóknak bizonyultak, azonban gyémántjuk csiszolgatásán túl az utápótlás-nevelés eléggé béta módban történt. Mindösszesen néhány tanítványt vettek a szárnyaik alá, akik a Mester és Margaritája mellett tanulhatták el a módszer csínját-bínját, a klasszikus értelemben vett oktatóképzéssel nem igazán foglalkoztak.

Az egyik ilyen pártfogolt, Romana Kryzanowska (nem meglepő módon) balett-táncosnő 17 évesen került (még kevésbé meglepő módon) bokasérüléssel Joe Pilates rehabilitációs két keze alá. Bár felépülve ígéretes balettkarrierjét is folytathatta, a stúdió addiktívnak bizonyult: Joe és Clara pedig a következő három évre maguk mellé vették a tehetséges ifjú leányzót, és elkezdhetett dolgozni a vendégekkel. A hatás kedvéért most már elárulom az évszámot is, mikor történt mindez: 1944-ben váltak el útjaik, amikor Romana Peruba ment férjhez, szült egy leányt és egy fiút: utóbbit gyermekbénulással, ami akkortájt nem adott okot derűlátásra, azonban Romana a távolból, mentorai instrukciói alapján kialakította a megfelelő mozgásprogramot a számára. Rá lehet guglizni a kisfiúra, Paul Mejia ma elismert balett-táncos.

Tizenöt évvel később és egy férjjel kevesebbel Romana visszatért az Államokba, és ott folytatta a stúdióban, ahol anno abbahagyták. A következő évtizededet még Joe közvetlen irányítása alatt töltötte, majd halála után az idősödő Clara mellett folyamatosan átvette az operatív szerepet. Nagyrészt neki és áldozatos munkájának köszönhető, hogy a Pilates módszer fennmaradt, hiszen az elsők között volt, aki felismerte az oktatóképzés fontosságát. Ő az a tanítvány, aki az eredeti, Joseph Pilates által kialakított irányelvek szerint adja tovább a valódi, változatlan Pilates módszert.

Ha valakinek az egészséges, hosszú élete irigylésre méltó, és nyugdíj nélkül telnek évei, az ő: Romana ma 86 esztendős, és továbbra is napi szinten vesz részt az oktatók képzésében, konferenciákon és mozgásprogramokban. Lánya, Sari, és unokája, Daria szintén Pilates oktatók.

Szerdán reggel azt mondta az orvos, hogy néhány nap ágynyugalomra lenne szükségem. Azóta szerdán tartottam egy Pilates órát és meglátogattam a BodyArtot, csütörtökön tartottam egy várandós Pilatest meg egy rendes Pilatest, és kizárólag ezek időtartama alatt nem volt kutyabajom sem.

Hát így vagyok én összerakva.

Avagy sose menjünk tornára ismeretlen zokniban.

Drága Feleim, miért, miért nem szólt nekem SENKI, hogy a BodyArt az voltaképpen jóga?!?! Nem, nem jógaelemes Pilates, sem pilateselemes jóga, se strechinggel tarkított pilajóga, ez, amin én voltam, jóga. Így, pont.

Úgy globalice szakmai szempontból nincsen nekem semmi bajom a jógával, tessék menni és csinálni, hasznos, kíméletes, erősít, minden, nem mondok rá semmi ellenvetést (tudnék, de most nagylelkűséget gyakorlok...), de nekem személy szerint van egy fő kifogásom ellene: bazi unalmas. És egy al kifogás: nem hiszem, hogy attól lesz királyságos hátizmom, hogy az óra egynegyedét az általam hegytartásnak ismert lógó arcú kutya pózban töltöm (itt valahogy máshogy hívták, számomra kínaiul, és jobban belegondolva tényleg).

Szóval jógapózok garmadája, itt kitartom, ott kitartom, épp kellemesen bemelegednek az izmaim, és ezen a ponton elkezdek nehezített pályát futni az új kis helyes zoknim miatt. Ugyanis  a drága  előbb elkezdett irgalmatlanul csúszni, aztán amikor meguntam a banánt, úgy döntvén, hogy mezítláb sem fogok felfázni, nagy bátran levettem. Nos, a lábfejem úgy nézett ki, mint egy szexibb Ramapithecusé: fekete bolyhokkal borítva, majd a Ramapithecus saccper három perc alatt televedlette a matracot, miután nem volt más választásom, mint visszahúzni a zoknit, és az összes pihenőpózt arra hasznosítani, hogy feltűnés nélkül fehetebonyh-mentesítsem a világítóan kék szőnyeget. Plusz extra módon küzdeni az egyensúlyomért, meg a talpalatnyi (bolyhos) földért a folyton csúszó lábujjaim alatt.

A következő jógaórára valami ilyesmiben megyek...

Visszatérve a fő témára: szimpatikus volt, hogy az oktató szemmel láthatóan szereti amit csinál, sőt az óra végén levágta azt a kiselőadást az ízületek működéséről és az ízületi nedvről, ami nekem is kedvenc perverzióm (mármint kiselőadni róla), így sejthetően rokon lélek lehet. Egy dolog cseszte a csőrömet, mégpedig az, hogy a szőnyege a tükörre merőleges volt, azaz kizárólag a csaj élét láttam minden gyakorlatnál, vagy a fenekét, és így nehéz meglesni, miként kellene kinéznie helyesen a póznak, jógául nem tudók kedvéért. Nálam az óratartás alapelve, hogy mindig állásban szemben, vagy az oldalamat mutatva helyezkedem a közönséghez képest: vagy engem, vagy a tükörképemet lássanak alaposan - ezt itt erősen hiányoltam.

Szummázva, utólag hálás is lehetek a zoknisztoriért, hisz megmentette számomra az órát a teljes érdektelenségbe fulladástól. Amúgy nincsen a BodyArttal semmi baj, sőt, bár ennyi erővel jógának hívott órára is mehet az egyszeri vendég. A spanyolviasz rebrandingelve, hogy szép magyarosan fejezzem ki magam, és a jegyzőkönyv kedvéért hozzáteszem, hogy ennek semmi köze nem volt a Pilateshez. Mindenesetre most megint megcsappant a jógatapasztalási kedvem, s mivel régi dédelgetett vágyam a capoeira, inkább azt nézem meg legközelebb.

Azt mondják, egy társadalmat az fémjelez, ahogy az idős korosztállyal bánik - és ha eszünkbe jutnak az orvosi rendelőben mint egyetlen szórakozóhelyen napot múlató kisnyugdíjasok, az állásukért aggódó ötvenesek, vagy éppen a zárt ajtók mögött otthon kuksoló idős ismerősök, kijelenthetjük, hogy nálunk a helyzet elszomorító. (És nem, ez a bejegyzés nem a TB-ről fog szólni.)

Nálunk olyanabb kultúrákban már rájöttek, hogy az öreg ember nem felétlenül vén ember, hogy a nyugdíjközeli vagy azt meghaladott állapot nem egyenlő a temetéssel. Hogy az idősek életminősége - hangsúly a minőségen - több szempontból sem elhanyagolható. Például még néhány évtized eltöltését figyelembe véve.

Kijelentjük, hogy nálunk a most 50-60+ korosztálynak nincsen sportkultúrája. Valószínűleg sportoltak ők annak idején, labdajátékok és atlétika lenne a tippem, majd az első gyerek és/vagy sérülés után felhagytak vele. A harmincas éveikben elfogadták, hogy "öregszenek", a negyvenesben pedig ez a beletörődés semmittevéssé lett. Értem én, időt szervezni, alkalmat találni, keményen dolgozni és családot ellátni nem semmi helytállást kíván. Aztán a gyerekek kirepülnek, a nyugdíj is eljön, idő lenne, de a fejekben már nincs benne, hogy a tespedésen kívül létezik más is. Aztán megszületik az orvosnál hosszú tömött sorokban ülő társadalmi réteg.

Az orvosok pedig, mint minden más esetben, itt is csak akkor hívják fel a figyelmet a mozgás fontosságára, amikor már az elkerülhetetlen. Fizioterápia, sok séta a csontritkulásra, úszás a pajzsmirigyre. Viszlát jövő hónapban, Mari néni. Holott tőlünk nyugatabbra a "senior" sportfoglalkozásoknak már komoly (rajongó)tábora van. A sport szerepe a prevencióban még az idős generációnál is létfontosságú, hiszen lehet, hogy itt fáj és ott fáj, de mindig lesz még rosszabb... és ha próbálunk tenni ellene, talán kevésbé lesz rossz.

Személyes kedvencem és jövőképem: a 83 éves jógaoktató Ausztráliából.

Kétségtelen, hogy az emberi test néhány évtized alatt elkopik. Az izmok, a gerinc, a csontok lassan feladják a több évtizedes megpróbáltatás után, a keringési zavarok és belsőszervi rendellenességek népbetegséggé fajulnak a nyugdíj tájékán. De mivel sosem késő elkezdeni, még több évtizedre enyhíthetnék idős felmenőink a panaszaikat. Pilatesre járnak hozzám az ötvenes korosztályból - azt kell mondjam, némelyik kitartóbb mint sok fiatal -, és nem azt állítom, hogy egy  átlag nyugdíjas néninek vagy bácsinak végig kell nyomni hatvan percet egy jógán vagy zsírégetőn (az elképzelés nyilván abszurd), de vannak olyan gyakorlatsorok, amelyek akár kifejezetten az idősek mozgásszervi problémáira és koordinációs képességének javítására alkalmasak. Még a fizikoterápia előtt.

A kérdés, hogy a sport hozza vajon az életkedvet, avagy az életkedv a sporthoz a lendületet, valószínűleg a tyúk vagy a tojás esete, de lilakávé és Monspart Sarolta is megmutatják, hogy lehet ezt máshogy is.

A rovat kedvéért kicsit csalok, mert ezen az órán nem mostanában voltam, hanem tavaly - mi más apropóból, mint leánybúcsún -, a helyszín pedig a közismert expornós rúdtáncos celebünk táncstúdiója. Rendes hagyományos módon a földön maradtunk két (esetenként egy) lábbal, rúd nélkül. Semmiféle előzetes várakozásom nem volt egyébiránt az órával kapcsolatosan, ránézésre jó bulinak tűnt, leszámítva azt, hogy nehezített pályaként rajtam kívül minden résztvevő salsaoktató, én meg, híresen nem egy koreográfiamágus, sodródtam az eseményekkel. Jobban belegondolva, ritmusérzékem talán lenne, a zenét szeretem, csak a Zélet eddig nem úgy hozta, hogy aktívabban foglalkozzak bármi táncos vonallal - végülis, lehet még rá pár évtizedem.

Előzetesen elmondom merő udvariasságból, hogy igen, valószínűleg sokan élnek majd azzal a meglátással, hogy a lent leírtak nagy része az összes táncra igaz, de nem ismerek más táncokat, legalábbis erotikus, hiphop meg könnyedebb vonalon, szóval szigorúan szubjektív leszek, és lehet szélesíteni a látókörömet kommentekben.

Szóval az van, hogy revü- és erotikus táncosnak lenni szerintem bazinehéz meló. Azóta jobban felnézek rájuk, de tényleg. Ha a képletből leszámítom a lenge öltözetet, boákat meg holdjárótalpú lábbeliket, minden flincflancot: kőkemény izommunka maga a mozgás, és hozzá a ritmusérzéken, kisugárzáson (blabla...) túl irtó hajlékonyságot követel meg. Oké, be lettünk oda terelve, mint az áldozati bárányok, és a pénzünkért kaptunk egyórás gyorstalpalót az alapmozdulatokból, majd felépítettünk és lenyomtunk a  végére egy kerek egyperces(!!!) koreográfiát: de ezalatt gyakorlatilag végigmozgattuk mindenünket tetőtől talpig. Szó szerint, mert a nyakcsavarásos fejbiccentéstől a lábujjakon való rugózásig minden szerepelt a repertoárban. Lássuk.

Nyak. Biccentések, körzések, fejfordítások. Váll. Vállhúzások, körzések. Karmozdulatok feszesen kitartva a szélrózsa minden irányába. Derékcsavarás, oldalhajlítás. Csípőkörzés, billentés. Comb - hardcore a javából:  rogyasztás, emelés, kitartás, nyújtás. Fenék: guggolás, felállás. Vádlifeszítés, lábfej aktív használata. Mindehhez behúzott has, rengeteg apró hasizom-kontrakció, makulátlan feszes tartás.  Nem piskóta, tényleg jól el lehet fáradni bele (ha az ember lánya nem tart röhincsélőszüneteket, hanem folyamatosan dolgozik, akkor pláne...), másnap a combom csúnyán le akart szakadni, mondjuk ennek fő oka vélelmezhetően  a combfeszítő izom túlnyújtása volt a magassarkú szandiban. Nem azt mondtam, hogy minden ízében egészséges mozgás, csak azt, hogy kemény...

Ha nem bújok ki a bőrömből, és edzőként nézem: kétségkívül nehezen lehetne mondjuk  csupán ilyen jellegű táncból egy valamirevaló edzésprogramot felépíteni, hiszen nehéz az erősítő és a nyújtó elemeket izomcsoportonként megfelelő arányban összekoordinálni (főleg úgy, hogy az ne menjen a tánc hatású végeredmény rovására...), de mondjuk egy komplex mozgás- és életmódprogramba heti egyszer mint holisztikusan ható testi-lelki élmény igazán beleférhet. Ha esetleg bárki tud olyan csoportos órát, amit mondjuk nem feltétlenül erotikustánc néven futtatnak egy rózsaszín falú tükrös stúdióban (kiskereskedelmi célú tevékenységként eladó kütyükkel a vitrinben...), de mozgásban hasonló jellegű, ossza meg legyen szíves a közönséggel.

Disclaimer: Ami az elsajátított koreográfia zárt körben való bemutatását illeti... nem javaslom. Komolyan. Ha valami nem túl szexuális, akkor az az r'n'b zenére otthon spontán bedobott, kissé csiszolatlan mozdulatokkal előadott erotikus dívaság. Ha elég bor fogyott, akkor se, a boát meg házi használatra végképp felejtsük el. Szóval, a bejegyzésben elhangzott ajánlások szigorúan sportcélú felhasználásra vonatkoztak, csak mondom.

Szülinapom volt nemrég, és a barátaim felmérték a kedvenc színem és a kedvenc időtöltésem halmazok metszetét. Íme.

... gloria mundi. Az elmúlt évszázad (mit évszázad, évezred) legnépszerűbb fitness irányzata volt kerek e világon az aerobik. De ha létezik párhuzamos univerzum, talán még ott is minden ugrabugrák királynője lenne ez a sportág - aminek gyökereit egyébként hol másutt, mint az amerikai légierőnél dolgozták ki. Egy ottani doki, Dr. Kenneth Cooper 1968-ban adta ki az Aerobics címet viselő, minden bizonnyal rendkívül olvasmányos könyvét, majd hamarosan elkezdődött a leírtak implementálása zenés mozgásformává. (Arról nem szól a fáma, hogy ezt már a légierő mennyire kultiválta...)

A tuti recept egyszerű és bombasztikus: pörgős zene, látványos és izzasztó mozdulatok, sok elhízott amerikai, már csak egy szikra kellett, ami mindezt begyújtja... És a szikra egy bombázóban öltött testet (tudom-tudom, képzavar, de jól hangzik, nem...?) Hollywood már akkortájt sem volt kíméletes a negyvenes színésznőkkel, így Jane Fonda, jó házból való úrinő, úton a sztár státuszból a celeb státusz felé, élelmesen új vágányra helyezte karrierjét: huszonhárom videókazit, öt könyvet és tizenhárom hangszalagot szentelt a fitneszguru imidzsnek.

Egy pillanatra csodáljuk meg az egykoron menő kamáslit, a helyes kis fodrocskás tornadresszt, és a gondosan dauerolt fürtöket.... Na jó, ez a ruha büntet.

Szóval, Amerika és a fél világ lelkesen ugrálta az ugrálnivalót. Kardiovaszkuláris mozgás a javából, izomerősítő, zsírégerő, tüdőrepesztő. Majdnem valódinak tűnő illúzióját adja annak, hogy Istenbiza Teszek Valamit Hogy Lefogyjak És Olyan Makkegészséges Legyek Mint Jane.

Még mielőtt az aerobiklufi kipukkant volna, valaki zseniális módon előhúzott egy ládát, elnevezte steppadnak, és az őrület folytatódott... (Tiszta Terry Pratchett-téma, remélem, a mester majd megírja egyszer.)

Hogy néhány évtized után miért is áldozott le az aerobiknak, láda ide vagy oda? Első körben meg lehet kérdezni a sok aerobikedző visszafordíthatatatlan károsodást szenvedő ízületeit. Az ugra, plána a húzd magasabbra a térded ugra, meg a pördülj át a ládán ugra, nem épp kíméletes a kopóalkatrészekhez. Jó-jó az állóképességi edzés, de pulzuskövetés és a kardio terhelés egyénre szabása nélkül többet árt mint használ. Nem beszélve az izommunka finomhangolásáról, a gerincterhelésről, vagy egyszerűen az órán történő üzemi balesetekről, amikor a mezei vendég mezei sportcsukával a lábán félrelép.

A preventív és wellness jellegű mozgások korát éljük, és az aerobik bizony megtűrt jelenséggé kezd átsorolódni. Megnézhetjük a fitnesstermek órakínálatát: elvétve találunk újgenerációs aerobik vagy stepaerobik órát, az aerobik edzők átlépezik magukat újfajta mozgásformákra (rengeteg aerobik exedző fordult meg nálam Pilates oktatóképzésben...), így múlik el biza a világ dicsősége. Azért kíváncsi leszek, hoz-e valami újat az aerobikban is az új évezred, vagy temethetjük a tömegeket megmozgató fitnessirányzatok egyeduralmát.

Ja, és hogy én? Aerobikoztam egy időben, mint mindenki más, remek feeling volt, hogy én most őőőőőrületes tempóban nyomom, és bírom, és igeeeen, leszámítva azt az apróságot, hogy soha a legkevesebb érzékem sem volt a koreográfiához, és úgy a negyvenedik perc tájékán sikerült először hiba nélkül végigcsinálni az aktuális kűrt. De amint lehetett, lecseréltem a callaneticsre, és emiatt egyszer majdnem nyertem is egy pizzát: ezt a sztorit majd máskor mesélem el.

Hivatalos felmérések szerint is többségünk imádja a vaníliás tejben kifőzött tojásfehérje-pamacsokat, alácsurgatva a tojássárgájával felfőzött sűrű tejöntetet. Íme, kedvenc desszertünk, a madártej:

(kedvencetel.hu)

A Mizo termékének így hát bizonyítottan nagy keletje lehet a madártejimádó országban, nem is aprózza el a dolgot, szép madártejszínű foltos csomagolást kapott a "Mizo top madártej":

Fejőlány, kispatak, híd, gémeskút, bocifejek, van itt minden. Hazai ízek. (Öööö... a madártej amúgy francia eredetű, de ne rontsuk az országimázst. Két francia neve ismeretes egyébként, a "havas tojások" és az "úszó szigetek", utóbbi jelentette az alapot az angol fordításhoz is.)

Természetesen nonszensz lenne tojássárgás szószt, és főtt fehérjehabot elvárni egy ilyen csomagolásban, na de lássuk, mire aggattuk rá a madártej jelzőt:

A jó hír, hogy a cukros-aromás (milyen aromás??) tejkészítmény legalább egy egészségesebb fajta színezéket tartalmaz. A nátrium-foszfátot már úgy tűnik, nem is merik hivatalos élelmiszeripari nevén E339-nek titulálni (pedig ő lenne az), a hab a tortán madártejen pedig az egy század százalék vanília, na jó, ha valami irinyópirinyó, akkor az az 5 deciliter tízezred része. Vaníliában.

Bár eddig egyszer futottam csak bele hasonlóan kiakasztó Gastroyalos termékbe, de ezennel hivatalosan is felvettem a blogra a "homár" kategóriát.