Hizlal-e a stressz?

A kortizollal, közismertebb nicknevén stresszhormonnal találkoztunk már anno a sportolás és teljesítmény kapcsán. A stressz, mint terhelés eredeti és hétköznapi értelemben hozzátartozik az életünkhöz - sőt életmentő, gondoljunk vissza a kardfogú tigris példájára -, és ideális esetben csupán átmenetileg létezik, majd a közreműködésével kiváltott "örömhormonok" bevetése után helyreáll egy (biológiai értelemben vett) egyensúlyi állapot.

Sajnos közismert, hogy létezik olyan helyzet, amikor ez a balansz nem jön létre, és a fokozott teljesítménynyomás - a civilizációs fogalomtár szerinti stressz - állandó része lesz az életünknek. Mindemellett a tömeges elhízás is érzékelhető jelenség. Így joggal merül fel a kérdés, hogy a stressz mint olyan köthető-e közvetlenül a súlygyarapodáshoz - ezt alig néhány éve kezdték el vizsgálni, és a verdikt nem is olyan egyszerű. A stresszhelyzet magával hoz ugyanis olyan életvitelbeli változásokat, amelyek már önmagukban felelősek lehetnek a hízásért, de ezeket legfeljebb indirekt hatás címszóval illethetjük. Lássuk, mi az, amit biztosan tudunk:

A stresszes ember időbeosztása gyakorlatilag szétesik,

rendszertelenül étkezik, ebből kifolyólag kevés figyelmet szán arra, hogy mikor jut ételhez, milyen tápanyagokat vesz magához, milyen mennyiségben, és ez gyakorlatilag felér egy startpisztoly-lövéssel a kilószedegető verseny kezdetén. Attól függetlenül, hogy erre szegény példabeli emberünknek "mentsége" van, végsősoron nem maga a stressz okozza ilymódon az elhízást, hanem az étkezési habitus változása.

... örömforrást keres,

az egyik legősibb örömforrás pedig az evés, no meg a függőséghez hasonlatos jellemvonásokat mutató édességfogyasztás. Így vezet a kompenzálás túlevéshez és folyamatos nassoláshoz. Mindez pedig egy olyan szintű megemelkedett kalóriabevitelhez, hogy hamarosan csak feszengünk a ruháinkban.

... rosszul, és nem pihentetőn alszik,

és már arról is írtam, hogy az alváshiány fokozza az éhségérzetet és lelassítja az anyagcserét.

 

Na de akkor most mit csinál szegény kortizol?

A stressz tanulmányozása nem azért vált külön iparággá, mert ez lenne korunk pestise, épp ellenkezőleg: az életkörülményeink változtak meg annyira, hogy ezzel a jelenséggel, ami évezredekig megfelelően működött, egyszercsak nem tud a mai világ mit kezdeni. A szervezetünk szempontjából ugyanis régen ez zajlott le:

Az ősember elindult sétálni, és egyszercsak felé csörtetett egy felbőszült mamut. Kis hezitálás után - "fight or flight" - hősünk úgy döntött, a futásban rejlik a hosszú élet titka. Közben a "stresszhormonok" működésbe lépnek, begyújtják a rakétákat, ömlik az oxigén az izmokba, igyekeznek mozgósítani minden gyorsan előállítható energiaforrást. Ezeket kompenzálandó az "örömhormonok" is bekapcsolódnak, gondoskodnak arról, hogy ne fájjon se a hirtelen izommegerőltetés, se az a féltucat tüske, ami már beleállt a talpába. A mamut közben rájött, hogy már nem is akarja kitölteni a dühét ősemberünkön, a fenyegetés így megszűnt, de még haza is kellett vonszolni magát a barlanghoz (hiszen persze a falutól elfelé futott, hogy ne okozzon egy dühöngő mamuttal tömegkatasztrófát), majd evett egy isteneset, hogy visszanyerje az erejét, mert másnap jó kilátásai voltak egy ehhez hasonlatos élményre, a változatosság kedvéért mondjuk egy tigrissel.

A stresszhormonok ma részükről ugyanazt csinálják, amit anno: elsőre egy inzulinreakcióval beizzítják az üzemanyag-ellátást (az étvágy ekkor csökken), majd a "stresszhelyzet" lecsengésekor a kortizol kicsit még ott marad eltakarítani a romokat: megnöveli az étvágyat, hiszen energiapótlás híján legfeljebb néhányszor ismétlődhet ez a napi kaland, majd ősemberünk kaszát kap. Nem nehéz rájönni, hogy a fenti képletből a XXI. században mi hiányzik. A mamut. Meg a jó sok testmozgás.

Szóval, a kortizol intézkedik arról, hogy legközelebb is legyen gyorstüzelésű üzemanyag,  ezért szénhidrátbevitelt követel (magyarán: cukrokat), illetve elkezd zsírt raktározni. (A zsírsejtek efféle megkötése egyébként jellemzően a hasi területen történik, szóval az "alma" típusú elhízás ez esetben elég tipikus.) Napjainkban ebben két buktató van az eredeti koncepcióhoz képest: az egyik, hogy konkrét fizikai üldözöttség híján nem dolgozzuk le azt az energiamennyiséget, amit a hormonok  utasítására magunkhoz veszünk. A másik pedig, hogy a "mamutunk" nem oldalog el az ellenkező irányba, hanem mondjuk a főnökünk képében ott van éjjel-nappal (a fejünkben legalábbis), ezért a stresszhelyzet nem szűnik meg, a folyamatosan fenntartott kortizolszint pedig több tényező bevonásával metabolikus szindróma és/vagy kardiovaszkuláris betegségek kialakulásához vezethet.

Annak, aki csak rövid válaszra kíváncsi a címben feltett kérdésre: igen, hízhatunk a stressztől, indirekt és sajnos direkt módon is.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy "stresszes vagyok drágám" jeligére moshatjuk kezeinket. Például fokozottan igyekezhetünk odafigyelni a helyes étrendre, a nyugodt körülmények közötti alvásra, vagy rágcsálnivaló helyett készítsünk be egy vitaminokban gazdag gyümölcsturmixot.

A probléma igazán hatékony megoldása azonban mégis a stressz feloldásában keresendő. Mivel hormonrendszerünk precíziós műszerként finomhangolja a szervezetünket, alapvetően igen bajos "ellene" bármilyen szert adni. A sport vagy a relaxációs technikák tipikusan olyan tevékenységek, amelyek önmagukban is (azaz nem csupán válaszreakcióként) beindítják az endorfin termelődését, így hazai pályán olthatják ki a testvérhormonjaik hatásait. Úgyhogy javaslom, menjünk, és keressünk olyasmit, ami kikapcsol. Amit szeretünk. Ami elűzi a fejünkből a mamutot. (Nekem ez az off gomb a Pilates.)

Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést:

 

2011.12.08. 11:08 - Szöszkeboszi

5 komment



süti beállítások módosítása