Amikor anno a Goldenblog buli forgatagában valaki megkérdezte, hogy "na és te blogger vagy?" (v.ö.: "blogger vagy, vagy ember...?), akkor hirtelen rámtört a felismerés, hogy most már azt kell mondanom, hogy "blogger". Bár az ember lánya ír mióta az eszét tudja: ír papírra, ír monitorra, de ez a definíció akkor abban a helyzetben - és közegben - kifejezetten mérföldkő volt számomra.
Merthogy a blogger - oké, ha jól megnézzük, nem a tipikus blogger, hanem egyenesen az ősblogger - az mondjuk Angelday, aki valahol az énblog-kütyüblog-homárblog háromszögben videókat posztol magáról és környezetéről, publikussá teszi a parkolási bírság miatt írt fellebbező levelét és megosztja, mi szívatta meg az ötös pályán az aktuális számítógépes játékban. Én itt a blogomon csak a fejemben levő tudásról írok, persze névvel meg arccal, de nem teszem közzé, mit ettem aznap. (Kivéve néha :) )
És akkor ezek után egy nap csörög a telefon (pontosabban háromszor csörög, mire visszahívom), és azt mondják, helló, itt a Joy, olvassuk a blogodat, és mit szólnál egy cikkhez. A világ tótágast áll: a cikkeket én írom, nem rólam írják, itt valami zavar van a mátrixban. Kezdetnek másfél órát beszélgetni a blogomról és a Pilatesről, sportokról, na meg az olvasóimról sima ügy, ezekről bármennyit bármikor bárkivel... De mire a fotózásra kerül a sor, kiakadok, mint a sezlonrugó. "Pilatesezve bloggerelj" instrukciót kapok: lássuk be, ez számos szempontból kihívások elé állít, de végül megbeszéljük, hogy az amúgy látványos "százas" helyett jó lesz simán csak ülni vagy feküdni. Mindeközben a fotósok teljes figyelmét a tükrös terem tükreinek összetükrözése foglalja le, én meg ott szorongok, számon a chilis-cseresznyés rúzstömeggel, amitől úgy érzem magam, mint egy vega vámpír, aki belenyalt a csipkebogyólekvárba. Azért dicséretet is kapok: kész mázli, hogy ezüstszínű a netbook, amit magammal hoztam, kár, hogy a Pilates kislabda kék, úgyhogy annak semmi keresnivalója a készülő képen. Nincs belőle ezüst? Nincs.
Amúgy
Pratchett is megírta már, hogy a tükrök képesek felszívni a lélek egy darabkáját, és aki összetükröződő tükrök közé áll, emberfeletti erőre tesz szert, de a végtelen számú tükör-tükörképnek az az egy lélek jut ennivalóul... Szóval, kellemetlenül érzem magam összetükröződő tükrök között, de a fotón szép ez a kompozíció, elismerem. A portréhoz pedig az arcomba nyomnak egy ijesztő nagy objektívet, meg is ijedek, majd még egyszer, és újra lefagyok, mint a windózkilencvenöt - szerencsére ezt a képet csak bélyegméretnek szánják. És snitt.
Szóval, így esett az eset, hogy a februári Joyban ott virítok én, a tükrök között az ezüst netbookkal, és egy oldalt szövegelek a blogomról, meg magamról (uhhh, szokatlan), meg rólatok. Köszi nektek, mert nélkületek nem lenne blog, csak egy monologizáló csajszi unalmas weboldala, na és most ennyit az énközpontú offtopikról, back to business.
