Pilates blog

Official megvolt a két és feledik jóérzésű jógaórám a vinyasa flow formájában, amit Rita húszperces bemutató órája után (ha emlékeztek, a Flow-nyitón próbáltam ki) hatvan percben is megnéztem magamnak. Ez az óra attól flow, hogy az első mozdulattól az utolsóig összekötöttünk mindent egy nagy áramlásba.

A múltkori stresszoldó jógával ellentétben ezúttal a klasszikusabbnak mondható jógaászanákból építkeztünk, harcos egyes, harcos kettes, alázatos harcos, macska, tehén, lógó fejű kutya, kobra, és egyéb feudális rendszerű jelkép- és állatsereglet formájában. Ezek kapcsán merült fel egy gigantikus ellentmondás számomra, amivel tisztában vagyok, hogy létezik, de legyűrni akkor is nehéz. Én állandó tükörkontrollban élek és tanítok - nem azért, mert túlteng bennem a nárcizmus, de A Tükör A Barátunk, segít, javítja a testtudatot, fontos az önrevízió szempontjából. És tudom, tudom, hogy a jóga azt hirdeti, hogy a tükör nem kell, a tükör elvonja a figyelmet, belülről érezzük a pózt, meg arra van ott az oktató, hogy javítson, de ilyen látványosan beállított pózoknál hogy a toszba ne nézzek már oda, hogy mim hol van és hol lóg ki, és hogyan lehetne szebben?! 

Rita végül a tükörmizériámat nagyon ügyesen megoldotta, miután valószínűleg érzékelte, hogy akaratlanul is folyton odapislogok: a Natarajasana pózba húztuk magunkat egy heveder segítségével, és esélyem sem volt orra bukás nélkül elfordítani a fejemet oldalra a tükörképem felé, szemből pedig pont egy élt láttam magamból. Nem mondom, üvöltött bennem az ösztön, hogy hadd lássam, mit művelek, de a józan ész úgy döntött, inkább összpontosítsak az egyensúlyomra a látványos eltaknyolás helyett. A talajra visszatérvén úgy éreztem: spirituális szintet léptem, hogy ignoráltam a tükröt. (Nem önszántamból, nem jó érzéssel, de mégiscsak.)

Az enyém nem így nézett ki. Asszem. Vagyis nem tudhatom, de valószínűleg nem.

A légzés, na az szívás. (Ezúttal is újfent együttérzek a kezdő Pilatesesekkel.) Nem tudok csak orron keresztül lélegezni, nem tudok hasba lélegezni, nem tudom követni a kilégzés-belégzés logikáját. Teljesen máshogy lélegzem, és bár igyekszem jó vendég lenni az órán, de ha ez lenne a követelmény, végigülném a 60 percet úgy, hogy kezem a hasamon, és érezném, ahogy a mellkasom emelkedik és süllyed. Pilates, hiába, így jártam.

A vinyasa flow olyan szempontból még mindig nem nevezhető klasszikus jógának - szerencsémre -, hogy pörögnek az események, nem igazán felejtkezünk bele pózokba, mindig történik valami, igazából kicsit még kapkodnom is kellett a fejemet, hogy mi történik, mert van néhány láncreakcióban egymás után végzett mozdulatsor, amelyeknek a szabályszerűsége úgy a huszadik ismétlés táján kezdett derengeni. (Lassan ébredek rá a koreográfiaszerű dolgokra, mondtam már?) De ha már felismertem, hogy ez megtanulandó, akkor elkezdek figyelni rá, hogy megtanuljam.

Voltaképp azt hiszem, ezt a jógára is mondhattam volna.

Bónuszban azt kell mondjam, a zenék nagyon bejöttek, az sem klasszikus jógazene (mondjuk ez az oktató egyéni ízlését dicséri), volt Zagar is, chilloutosabb is, végig magával ragadott az órán: ha kellett, meghúzódott a háttérben, ha kellett, energialöketet adott, de mindig pont jó volt. Tényleg, be is rakok ide egy kis Wings of Love-ot, hátha rég hallottuk. Aztán majd még tudósítok látogatásaimról jógisztánba.