Pilates blog

Eddig is tisztában voltam azzal, hogy kis hazánk kultúrkörében a fejekben (tisztelet a kivételnek) az egészség definíciója kicsit sántikál. Most már legalább törvényi szinten is papírunk van róla.

Az egészség ugyanis nem egyenlő azzal az állapottal, hogy valaki nem beteg, nem jár orvoshoz, nincsenek kisebb-nagyobb aggasztó problémái. Ennél azért több: az egészség egy életszínvonal-minőséget jelent, mégpedig a szó biológiai értelmében. Azt, hogy a mindennapjainkban a testünk kiszolgál bennünket, és ezáltal a mentális egészségünk is igyekszik helytállni (bármennyire is ostromolná a stressz).

Akkor vagyunk egészségesek, ha jól terhelhetően működik a testünk, erős az immunrendszerünk, rendesen végzik feladataikat a belső szerveink, energiával és jó közérzettel vágunk neki a legtöbb napnak, és nem érezzük magunkat egy-két évtizeddel öregebbnek a valós korunknál, ha fel kell menni egy bőrönddel az ötödik emeletre, mert nem működik a lift.

Miért mondom el mindezt? Mert az egészségmegőrzés az első számú feladata a szabadidős sporttevékenységeknek. Ezek alatt mindazokat a szabad akaratunkból űzött kül- és beltéri sportokat és mozgásformákat értjük, amelyekről alapvetően ez a blog szól: gyakorlatilag minden, ami nem (a) kötelező iskolai testnevelés és (b) versenysport.
Magyarán: nem azért csináljuk, mert muszáj, mert valamilyen szerződésben vagy törvényben ezt nekünk előírják, nem azért, mert állampolgári kötelességünk, hanem mert saját értelmes belátásunk szerint fontos. Fontos azért, hogy minőséginek érezzük az életünket, hogy aktív szülei lehessünk a gyerekeinknek, hogy ne épüljünk le idejekorán, hogy szívesen nézzünk egymásra a párunkkal, hogy ne egy ezeréves múmia vonaglásával változtassunk helyet A-ból B-be. Vagy épp a minőségi időtöltésünk ne a pohárból kicsurranó sörhab megfigyelése legyen a tévézős kanapén, hanem mondjuk egy jó túra vagy teniszmérkőzés a barátainkkal, vagy egy félórás felszabadult beszélgetés a fitneszterem foteljeiben óra után a barátnőkkel.

Nevezzük nevén: mint minden nem kötelező dolog, ez is egyrészt döntés kérdése, másrészt pedig idő- és anyagi ráfordítás. Kinek kevesebb, kinek több, ki mennyit porciózik ki a sportnak ebből vagy abból. És, mint minden nem kötelező dologhoz, jól jön hozzá egy kis segítség, motiváció. Mondjuk a forintfillér részében az egészségpénztár: aminek a feladata "a társadalombiztosítási ellátásokat kiegészítő, pótló, illetve ezeket helyettesítő szolgáltatásokat, továbbá az egészség védelmét elősegítő ellátásokat" finanszírozni.
(Azt most hagyjuk, hogy ebbe hogyan kerülnek az összegek, a lényeg az, hogy tipikusan a "valahonnan kapott pénz", "nem a havi fizetésemből kifizetett pénz" kategória.)

Néhány évvel ezelőtt már megszüntették a sporteszközök adómentességét - ez volt az első képzeletbeli szemöldökfelvonásom -, hiszen nagy segítség volt ez anno abban, hogy egy teszkógazdaságosabb ütő, kerékpár, görkori stb. helyett egy színvonalas darabba ruházhassunk be. Aztán lecsökkentették a sporttevékenységre elszámolható keretösszeget (felső határa a minimálbér lett), ami a havi többezer forintos belépők, bérletek esetében már legörbülő szájakat eredményezett. Most, 2012-től pedig teljes egészében megszüntették a sporttevékenység elszámolhatóságát.

Tudom, sokan eddig sem voltak az egészségpénztárak tagjai - általában a munkáltató juttatás-irányultságán múlt a dolog -, de 2010-ben azért csak kétmilliárd forintot álltak a pénztárak a tagok sporttevékenységéből, ami (saccperkábé számításaim szerint) huszonnéhányezer munkavállalónak jelentett könnyebbséget. Vajon belőlük mennyi lesz az, aki nem akarja/tudja maga fizetni eztán a költségeket?

Ami eztán továbbra is elszámolható: a tb-helyettesítő szolgáltatások (pl. sztk helyett magánorvos), gyógytorna, gyógymasszázs, fizioterápia, gyógyászati segédeszköz, betegápolási cikkek, ilyesmi. Nevezzük nevén: a betegség kezelése, a nem-betegség stádiumig eljutáshoz szükséges eszközrendszer. Mi ez, ha nem a rövidlátás csúcsa?

Elviekben mindenkinek érdeke az egészséges népesség. A társadalombiztosítás helyzete országszintű katasztrófa, ez magáért beszél. A munkáltatóknak és a GDP-nek a beteg alkalmazott nettó deficit. A beteg embernek pedig - az anyagi mellett -, testi és szellemi mínuszok tömkelege jut osztályrészül.

De újabb lépést tettünk abba az irányba, hogy "amíg nincs baj, nem kell foglalkozni vele". Buta, fejet homokba dugó, primitív megoldás. Messze vagyunk attól, hogy egy jóléti társadalom mintájára felvállalja az állam az egészségmegőrzési programokat, efelől eddig sem voltak illúzióim. De hogy egy kvázi önellátó zárt rendszeren, a pénztárakon belül is ellehetetlenítsék a prevenciós tevékenységet - főleg a recesszió közepette -, ez egyszerre tölt el indulatokkal és hitetlenkedéssel vegyes elkeseredéssel. A "SZÉP új jövőt" (a Széchenyi Pihenőkártyával) pedig nem igazán látom.

De ne legyen igazam.