Pilates blog

Avagy nem a snowboard a veszélyes sport, hanem a magyar egészségügy.

A mai bejegyzés kicsit tematikán kívüli, de az utóbbi pár hónapom nagy tanulsága a fenti megállapítás. Nevezetesen, nem elég fizikailag egészségesnek maradni (amiről a blog tanmeséi szólnak...), de ha beüt a krach, akkor kötélidegei legyenek annak, aki elviseli, hogy az egészsége nem rajta múlik. Hanem... kiken is?

Először az álmos osztrák kisváros orvosainak és asszisztenseinek szombatját dobtam fel - ott zsongtak körülöttem, nagyon kedvesen és így utólag asszem eléggé sajnáltak, csak akkor annyira elfoglalt a pánik, hogy nem vettem észre. És nem is tudtam értékelni a segítőkész hozzáállásukat, mivel nem volt összehasonlítási alapom. Előre szólok, ez a naivitás fogja átlengni szinte az egész sztorit.

 A magyar valósággal (először) két nappal később szembesültem, amikor este elkezdett dagadni a kezem - másnap reggelre volt jelenésem a János kórházba -, és elmentem a Fiumei útra az OBI-ba (nem amabba, hanem a balesetire). Ott több óra várakozás, fájdalom és jézusmeghalok stressz után egy nővér mentett meg, aki az orvos ordítozása ("Ez mit keres itt? Maga a Jánosba tartozik, hallja? Nővérke, ne küldjük a Jánosba?") közepette szép csöndben összeszorított szájjal elvégezte a kerek kettő perces műveletet, hogy felvágja a gézpólyát és egy új, lazább pólyával visszarögzítse a sínt. A derék doktor további négy percet szánt arra, hogy megkérdezze, melyik kartonozóablaknál merészeltek beengedni, illetve a folyosón még - gondolom a közönség felé üzenetképpen - hozzám vágta a leleteimet és jól hallhatóan közölte, hogy ide ne merjek jönni többet, bármi is van velem. Snitt.

Nem tanultam az esetből, a Jánosba (amiről akkor még nem tudtam, hogy mészárszéknek csúfolják) már bizakodva mentem, gondolván, félig-meddig protekcióval küldtek az ortopéd traumatológiára, jó lesz ez. Nem tántorított el a majd' bepisilésig fájdalmas inkvizíciós eljárás sem (fájdalomcsillapító injekció nélkül, mondván, attól be fog dagadni a kezem). Majd a következő héten ugyanez, bár addigra már a gipsz alól kikandikáló kezem úgy nézett ki, mint a Karib-tenger kalózai zombijaié. Következő héten szintén fejcsóva, elcsúszott, helyrehúz, pokolian fáj, zombikéz. Két és fél hétnél ráébredtem a felismerésre, miszerint konstans fájdalommal nem élet az élet. Első tanulság: jöjj rá, hogy a fájdalom annak a jele, hogy valami nagyon nem kóser.

Ekkor besétáltam a Sportkórházba. Én, a senki senkije, majd én megmutatom. Protekció nélkül. Eltökélt diadalmenetem pont a kartonozóig tartott, ahol cerberust megszégyenítő bősszel támadt rám a kapuőrző hölgy: hogy gondolom, hogy ide jövök, miközben másutt engem épp ellátnak? Második tanulság a sztoriban. Légy pofátlan. Szemrebbenés nélkül bekamuztam, hogy de én idetelefonáltam a rendelőbe, és megbeszéltem, jöhetek. Orrhúzgálás, na majd a doktor úr mit szól ehhez. A doktor úr - Dobos József főorvos, örök hálám - ránézett a röntgenemre (a csont közben újfent elmászott), és azonnal közölte, hogy ezt műtjük. Drasztikusnak hangzik, de jobb ez így, jobban tart, gyorsabban gyógyul, nem satnyulnak el az izmok. A szépséghiba, hogy csütörtök késő délután van, pénteken ők nem műtenek, hétfő? Kettes számú szépséghiba: március idusa, hosszúhétvége, szerdáig a fű sem nő. Beutal azonnali hatállyal a János kórház traumatológiájára: műtsenek meg még ma este. Back to St.John. Ők nem műtenek, majd helyreteszik. Fájdalom, zombikéz, akkora körgipsz, amilyet még a csatornázási műveknél sem használnak, tíz kilónak tűnik. És egy tökéletlen röntgenkép. De jöjjek vissza kedden, megbeszéljük.

Kedden diadal: tádám! Nem csúszott el a csont, milire ugyanolyan tökéletlen, mint pár napja volt. Nem kell ezt műteni, gyógyuljon meg. Ha nem lesz jó, később elfűrészeljük és megműtjük. Ekkor már könyörögtem a műtétért. Doki: küldjem vissza inkább az ortopéd traumatológiára?! (WTF?!) Ne küldj sehova baszki. 

Harmadik tanulság: merj kétségbeesni, mert a nyúllét nem lét. A nyúlból pörkölt lesz. Igen, cukik, de egy szó: nyúlpörkölt.

Szerda reggel besétáltam a Sportkórházba, mázlimra Dobos doktor rendelt reggel. Az asszisztens rám néz, meg a szennyvízelvezető-csőre a kezemen: "Magát nem műtötték meg a Jánosban?". A főorvos úr pedig azonnal vette a telefont, és felhívta az osztályon a specialistát. Fröhlich Péter főorvos két műtét között kijött megvizsgálni, majd visszarendelt műtétek utánra. Három és fél hetes törést már nem műtenek, de fájdalomcsillapító injekció mellett (hahh! és nem dagadt, nahát...) helyreigazította, és amikor hetek óta először láttam egy tökéletes röntgenképet a csuklómról, majdnem elsírtam magam. Mindkét főorvos megnézte a helyzetet, az egyik jobbulást kívánva elköszönt, a másik a lelkemre kötötte, hogy ha hozzá kell nyúlni bármiért a kontrollig a gipszhez (műanyag, NASA-gipsz, lyukacsos, kézre illesztett, súlya semmi), ott akar lenni, ne merjek nélküle menni a gipszelőbe. Mindezt boríték nélkül, jelzem. (Igen, naiv vagyok tudom.)

Öt hét következett, öt hisztis, türelmetlen, kímélő, reménykedő és kínszenvedős hét (közben kontrollon tökéletes röntgenkép a csontomról - szerintem már világítottam, mint egy katódcső). Fröhlich doktor a célnapon már azzal várt, hogy akkor ma levesszük - szerintem egy icipicit még el is mosolyodott hozzá, vagy csak én voltam meghatóan lelkes, nem tudom. De gipsz le, tökéletes röntgen villant, azóta gyógytorna, rehabilitáció, lassan erősödik a csuklóm, de a csont tart és ez a történtek után szinte csodaszámba megy.

A nagy-nagy tanulság számomra az, hogy az egészségügyi ellátás legalább akkora lutri, mint a póker, a tőzsde, vagy az extrém sportparkok. (Sőt.) Elhiszem, hogy a kiszolgáló intézmények leterheltek, de tán ha a delikvensnek nem kellene 2-3 helyen megfordulnia ugyanazon problémával, biztos ami biztos alapon, jobb lenne a helyzet. Az ideális meg egyenesen az lenne, ha olyan szakmailag felkészült, felelős és lelkiismeretes orvosok lennének mindenütt, mint akikhez végül odasodortak engem az események.

Blogtanulság? A balesetekkel nem tudunk mit kezdeni, shit happens, potyognak a féltéglák. De ne kísértsük a sorsot azokban az esetekben, ami felett van befolyásunk: ne kótyavetyéljük el az egészségünket - az ortopédia, reumatológia, kardiológia, neurológia, belgyógyászat, sebészet, allergológia etc. sokkal barátságtalanabb helyek, mint a sportközpontok, edzőtermek, uszodák, bicikliutak; a gyógyszerszedésre odafigyelni pedig kevésbé buli, mint az étkezésre. Amennyire tőlünk telik, éljük fitten és felelősen az életet. (Szájbarágós? Bocs. Már kétszer annyira vagyok elhivatott, mint voltam pár hónappal ezelőtt: nézzétek el nekem.)