A bányász maratonja
Gondolom, mindenki olvasta a hírt, hogy egy megmentett chilei bányász volt az egyike annak a 43.000 embernek, aki idén lefutotta a New York maratont. Nem vagyok meghatódós, de bevallom, elszorult a szívem, amikor a CNN-en néztem a hírekben.
Edison Pena több mint két hónapig volt lenn a föld alatt, és közben egy nem egészen egy kilométeres tárnában futotta a hosszokat, mintegy napi 10 kilométert, és Elvist hallgatott az ipodján. Mi ez, ha nem túlélési stratégia? A térde már a bányában megsérült, felkészült arra is lelkiekben, hogy nem tudja majd teljesíteni a távot (idézem: "Remélem, hogy a sajtó nem fog szétszedni, ha nem bírom már a fájdalmat a térdemben.") - és mégis rajthoz állt, és a magának kijelölt hat órán belül lefutotta a maratont. A térde persze nem bírta, menet közben jegelték-kezelték, de ennek az embernek az eltökéltsége, a példamutatása, a lelkiereje mindenen felülkerekedik. Azt hiszem, más a vigaszpénzből hawaiion örülne annak, hogy megúszta az élve eltemetést - de ő szilárdan hiszi azt, hogy oka volt annak, hogy feljöttek és túlélték.
Edisonnak nem volt márkás futócipője, a nehéz bányászbakancs szárát vágta el, hogy futni tudjon benne nap mint nap, hogy kitartson. Ahogy ő mondta: nem arról szólt odalenn az élet, hogy ül, és várja, hogy megmentsék. A futás: küzdés.
Szándékosan nem a mindenütt nyomatott maratonos happy ending képet teszem be, hanem a föld alatti gyakorlóterepet. El nem tudjuk képzelni, milyen lehet ott futni, egy szem öntöltős fejlámpával, ami néha ki-kihagy. Azt mondta: a sötétség volt a legrosszabb.
Kedves Edison Pena, a szememben hős vagy, és a sport életbe vetett hitének igazi prófétája.
Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést:
