Pilates blog

Madridban a Rio Manzanares mellett reggelente és esténként felpezsdül az élet. A folyót (na jó, inkább kanálist) mindkét parton 6 kilométer hosszan végigkísérő séta- és bringaút (Salón de Pinos) megtelik a legkülönfélébb emberekkel. Láthatóan rendszeres sétájukat tevő idősebbek (kutyával vagy anélkül), kocogók, full profi felszerelésben futók, kocabringások, teljes fegyverzetben kerékpározók, rolleres vagy kisbringás gyerekek, görkorisok, babakocsit toló anyukák. Egyedül, párban, csapatban: az út megtelik tömegekkel, és mindenki mozgásban. Öröm nézni.

Mindkét parton több játszóterek sorakoznak: nem a hagyományos csúszkás-hintás, mint otthon, hanem fából épített, tele ügyességi játékokkal, kötélpályával, amin a gyerekek megtanulják magukat húzni-vonni, egyensúlyozni (konkrétan két fiú fél órán keresztül csépelte egymást az imbolygó szalagon, just for fun).

Az egyik legfeltűnőbb momentum - szemben az ilyen szempontból kamuzós Margitszigettel, Városligettel - hogy itt senki sem andalog: mozog, ütemesen szedi a lábát, teker, halad. A saját tempójához képest szaporázik vagy suhan (persze a többiekre maximálisan odafigyelve). És a legjobb: számtalan olyan eleme tűnik fel a populációnak, akiket otthon nagyítóval kellene keresni ilyen aktív környezetben. Kisöregek, mamóka és papóka együtt sétálnak. Számtalan, botra támaszkodó nénike és bácsika, akik Magyarhonban valószínűleg húsz kiló plusszal ülnek a kanapén (lásd: "azt mondta az a hülye orvos, kedveském, hogy naponta sétáljak, na de az én rossz lábammal, az én koromban"). Az út mentén padok, de úgy tűnik, csak végszükségben ülnek le, konstans ücsörgőt nem látok (magamon kívül, aki épp posztot írok). Jópár idős néni/bácsi tolószékben, valószínűleg ők már lábra nem tudnak állni, de nem ülnek otthonkában savanyúan a négy fal között, hanem - legalábbis a hölgyek - szépen kiöltözve, addig is levegőznek, a középkorú gyermekeik tolják a kerekesszéket, egyáltalán nem mártírarccal. Ez a jelenet egyébként a város bármely pontján megszokott - bár nem hinném, hogy itt több járásképtelen él, valószínűleg csak kevésbé hajlandók bezárkózni.

Szavak nincsenek rá, mennyire jó ennek szemtanúja lenni. Egy nagy, aktív forgatag reggel-este, nem látszik rajtuk a kényszer vagy a kelletlenség - egyszerűen csak része az életüknek ez a reggeli vagy esti rutin. Minden generáció képviselteti magát, megtalálják azt az eszközt, tempót, partnert, akivel ezt élvezik. Szeretném azt hinni, hogy csak én vagyok a pesszimista, de nem, ezt a jelenetet nem látom otthon úgy, ahogy itt látom a folyómenti kávézóban ülve a reggeli eszpresszó mellől, vagy az esti szemlélődésben.

És bár csak pár napja vagyok Madridban, de eddig körülbelül egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan igazi túlsúlyost láttam, amikből otthon bármely random utcán annyi van, hogy Dunát lehetne rekeszteni velük. A középkorú és idősebb madridi nőknél fordul elő klimax és posztklimax tájékán némi hasi többlet, ennyi, de sehol nincs ez az elöl-hátul rengő hájtömegektől. Nem folyik tökéletes testfaragás, a fiatalok nagy része sem  igazán nádszál, de a totális ellenkezője, a teljes "elhagyom magamat" sem játszik.

Közben besötétedett, de a tömeg nem oszlik, csak fellazul. Előkerülnek az extrémebb görkorisok és gyorsabb bicajosok, én meg csak ámulok. Otthon: hát, majd talán egy generáció múlva. Ha valamit igen jól csinálunk.