Pilates blog

Ritka madár ez a bejegyzés (százvalamennyit írtam arról, hogy miért sportoljunk, mi történik közben, miért jó ez nekünk...), de most szánok arra is pár gondolatot, milyen körülmények között mondjunk le az egyébként áldásos hatású mozgásról. Mert van az az eset, amikor nem érdemes hősködni, sőt.

Ne sportolj, ha beteg vagy!

Ez alap, bár sokan nem veszik tudomásul. Ha megfázós, gyulladásos, vagy bármi egyéb belső bajunk van, vírusok és bacik ostromolnak kétezerrel, nem megyünk sportolni. Ha társadalmi hasznosságát nézzük, ugyanúgy nem kedves dolog összefertőzni a sportkörnyezetünket, mint betegen is munkaalkoholistáknak a munkakörnyezetüket.

Egyébként pedig tudomásul kell venni, hogy a sport fizikai stressz a szervezetünk szempontjából, az pedig a leglogikusabban összerakott gépezet e kerek univerzumban: ha bármiféle betegség támadja, a prioritások (és elérhető erőforrások) az immunrendszerre összpontosulnak. A fizikai igénybevétel - azon túl, hogy semmiféle élettani előnyt nem fog jelenteni abban az állapotban - csupán szükségtelenül elvonja erőinket a gyógyulástól. Újra: betegen nem sportolunk.

Ne sportolj, ha lesérültél!

Igen, utálatos kitétel, és nagyon nehéz betartani. Bármiféle fizikai - de különösen sportsérülés - esetén az elsődleges irányadó az orvos és a gyógytornász. (Ha kisebb a baj, akkor egy edző, de ismétlem, nem vagyunk orvosok...)

Akár gyógyulás alatt álló, akár rehabilitációban részt vevő testrészről beszélünk, tudomásul kell venni, hogy a félig gyógyult állapot nem a félig tele, hanem a félig üres pohár esete.

Ilyenkor a rásérülés veszélye óriási, és még rosszabbul jöhetünk ki belőle, mintha azt a néhány hetet még megadtuk volna a szervezetünknek, hogy összerakja magát. Ha a sérült testrészt kímélve mozgunk, akkor pedig jelentős testtudat és állandó odafigyelés szükséges, hogy a rossz igénybe vétel első jelére észrevegyük, hogy ingoványos talajra tévedtünk. Igaz ez a törésekre, izomsérülésekre, ficamokra, ízületi problémákra, kivétel nélkül.

Ne sportolj, ha fejben fáradt vagy!

Elismerem, ez egy nehezen megfogható kategória, és akik sportolnak - sokat! -, azok tudják, milyen nehéz felmérni, hol húzódik a határ a tolerálható és nem tolerálható mentális fáradtság között. Vannak esetek (stresszes nap, nagy kiborulás, stb.), amikor a sport segít: fókuszba teszi a gondolatainkat, kikapcsol a problémákból, kifejezetten mentsvár az agyi fáradtság ellen. Van azonban az a határ, amin túl a szervezetünk energiaháztartását annyira lefoglalja az adott lelki trauma, stressz, hogy a fizikai mozgásra kevesebb jut: ekkor lépnek fel mozgáskoordinációs problémák, amik egyrészt még fokozzák a nyomorérzetet ("hogy de milyen béna vagyok ma"), másrészt pedig a sérülésveszélyt is masszívan magukban hordozzák. Figyeljünk magunkra, és ha tényleg nagy a nyomás, döntsük el, érdemes-e nekiindulni a napi penzumnak! (Na, ezzel adtam egy lökést az örök kifogáskeresőknek, tudom...)

Ha pedig már erről esik szó, egy megjegyzés erejéig hadd említsem meg a teljesítménynyomást, mint stresszfaktort. Itt írtam már róla, hogy a hormonok stressz hatására miként tudják egekbe lendíteni a fizikai teljesítményt - de persze elképzelhető az a forgatókönyv is, amikor (mondjuk egy versenyen, az élsport tipikus példa rá, bármilyen közvetítést nézünk) a fejben rosszul kezelt presszió miatt a dolog fordítva sül el, és a leblokkolás/mozgáskoordináció szétesés pillanatai következnek be. Kicsiben is, és nagyban is igaz: végsősoron a fizikai teljesítmény nagyrészt fejben dől el. De ez már egy másik történet.