Pilates blog

Kameo Edo folyton-folyvást nyüstölt egy ideje, hogy ne legyek ilyen koreográfiafóbiás. Pedig nem vagyok, felértem én ésszel mindig is, hogy a lépéskombinációk megtanulhatók, csak az a fránya sorrend. Amit memorizálni kell, meg fejben tartani, hogy mi következik, és ha elvéted - nem is magát a lépést, hanem azt, hogy mi jön eztán -, rajzfilmfigura módjára próbálsz visszailleszkedni a képbe. Utálok rajzfilmfigurás lenni.

De a kedves kollegina csak nyaggatott és nyaggatott, és egy Mikulás-stepre már nem mondhattam nemet. Az a nagy helyzet, hogy Edonak igaza lett. Minden megtanulható.

Ezek után jövök egy beismeréssel: a koreografált órákban alapvetően nincsen semmi hiba. Sőt, bennem sincsen. Néhány évente eljátszom, hogy elmegyek valami koreográfiára épülő órára, ötven percet nyüstölöm magam a lépések és a sorrend begyakorlásával, az ötvenötödikben (szinte) hibátlanul végigcsinálom az egészet, aztán hazamegyek pár évre. Pedig néhányszor vissza kellene űznöm magamat, akár csak 2-3 alkalommal, amíg az alaplépések rutinná válnak, és ha már nem kell a lépésekre és a sorrendre figyelni, csak a sorrendre, az kifejezetten könnyítene a dolgon.

Ami még könnyít, az a jó oktató, aki nem a saját örömére ugrál a stepről le - stepre fel, hanem a zene mellett is jól hallhatóan, plusz ágyúsüketeknek kéz-jelbeszéddel megspékelve minden egyes lépést (de tényleg minden egyes lépést!) végigvezényel. És ismételtet, és gyakoroltat, repetitio est mater studiorum.

A 26. percben Edo rettentőn megörült, amikor két lépést végre hibátlanul összekötöttem. Épp akkortájt azt gondoltam, te jó ég, ez a legeslegbonyolultabb koreográfia, amivel valaha dolgom volt, kizárt, hogy valaha meglegyen. És az ötvenedik percre, jelentem, megvolt. 

Mielőtt mindenki rohanna stepórára, hogy háháhá, Szöszkeboszinak összejött, akkor nekem is  :) - el kell ismernem, hogy a lelkemmel ez az egész még mindig nincsen összhangban. A "csakazértis megmutatom, küzdök, meglesz ez" típusú embereknek való ez a műfaj: akik minden óra elején hajlandók úgy odaállni, hogy oké, té null időpontban megint visszamegyek zöldfülűnek, csak azért, hogy meglepjenek valami újonnan megtanulandóval a következő fél órában, aztán gyakorlok egy kis elmebajnokságot, és té egy időpontban mindenért kárpótol a fejemben villogó "megcsináltam!" neonfelirat. Én jobb szeretem minden időpillanatban azt érezni, hogy borzasztóan fogom, mi történik. Nem vagyunk egyformák.

Hogy a lelkiek mellett a fizikai vetületről is ejtsek pár szót: az edzés dinamikus, de nem túl magas pulzustartományban dolgoztunk, állóképesség fejlesztésére tökéletesen alkalmas (átlag pulzus: 153, felhasznált kcal: 606). Az is bepróbálhatja, akinek a fizikai kapacitása gyengébb lábakon áll, mert ideális esetben az óra a kezdőket és a haladókat is kiszolgálja, azaz mindig van egy "könnyebb" (és tegyük hozzá: koreográfiailag egyszerűbb) szint, meg egy profibb. Azért sem árt hamar letudni a rutin-beidegződős köröket, mert utána lehetünk képesek igazán odafigyelni a mozdulatokra: milyen magasra húzzuk a térdet, hol tartjuk az egyensúlyi pontot, milyen karmozdulatokkal tornázzuk még feljebb a pulzust... Ugrálósnak szerencsére nem volt túl ugrálós (inkább siklottunk-léptünk-térdet emeltünk), bár úgy sejtem, ez is oktatófüggő, mert állítólag az aerobik műfaj is megújulóban. 

Az egy kirívó volt számomra (igen, fixa ideám): a lenyújtás. Remélem, egy nap minden aerobik és állóképességi és táncos oktató eljut odáig, hogy örülünk az ugrának, jó dolog dögösen mozogni, sok mindent megteszünk a feszes fenékért, de az óra végén ne sajnáljuk azt a néhány percet a tisztességes nyújtástól. És meséljük el az izomlázzal dicsekvő vendégnek is, hogy nem az a jó, ha fáj.

Ez a zene lett (volna) a diadalmenetem a végén, na de majd legközelebb, pedig az én kedvemért nyomtuk erre a finálét: