Sport és pár és kapcsolat

A női mozgásblogok kapcsán egy ideje érlelődött bennünk, bloggerinákban, hogy beszéljünk arról, milyen kihatással lehet egymásra a párkapcsolat és a sport. Vajon párunk, mint (szabad)időnk letéteményese, véleményvezér és igényformáló, ezen minőségeiben a sporthoz való hozzáállásunkat is befolyásolhatja-e. A téma érdekes és összetett, ezért összeálltunk többen egy nagyszabású szinkronblogolásra, hogy mindenki kifejthesse saját nézőpontját. Ezzel a bejegyzéssel egyidőben Kriszta (Nők mozgásban), Zsuzsa (FredYoong), Kameo (MrsBur), Kriszti (aerobikzona), Timi (Nő a tükörben) és Noémi (Mozgás!) is közzétette saját blogján a gondolatait. Előttünk már nem titok, hogy a közös végeredmény nagyon sokrétű és izgalmas lett: érdemes végigolvasni!

A mostani mondandóm ott kezdődik, amikor a herceg és szíve választottja ellovagolnak autóznak/buszoznak a naplementébe. Merthogy ha lovagolnának, témánál lennénk. De vajon lovagolnak-e? Avagy, ha a herceg lovagolna is, a királylány vele tartana? Vagy inkább sétálna? Vagy megvárja az első trolit? Mi is manapság a folytatása a mesének?

Amint a királyfi meg a királylány közös erővel legyőzték a hétfejű, a zöldszemű, meg a prédára váró nagymellű szörnyeket, és végre egymáséi lesznek, elkezdődnek a hétköznapok.

Az esetek nagy részében – nincsenek rá statisztikák, csupán népi megfigyelés – az ifjú pár elkezd szépen kikerekedni. Különösen esélyes ez akkor, ha egyikük nem sportol, a másik meg félgőzzel. (A régebben írt – nem csak párkapcsolatokra értelmezhető – párválasztási útmutató szerinti Eltántorodókról és Passzívokról van szó elsősorban.) Közös esték, apa mosdik, anya főz, együtt lenni jó: a frissiben megállapodott státusz tuti jelzője még mindig nem a facebook, hanem a szabad szemmel jól látható kilószaporodás. Szomorú, de ez a két ember az életben nem fogja kimozdítani egymást. Szerencsétlenebb(??) esetben a boldogság nem tart örökké, és az egyedül maradó hölgy esetleg – hogy még esélye legyen a húspiacon - elkezdi formába hozni magát. Boldogabb esetben jön az egyik gyerekkel még öt kiló, meg a másikkal tíz (kismamának és kispapának egyaránt): aztán a túlsúlyból adódó ortopéd, keringési, majd korai reumatikus problémák. (Félreértések elkerülése végett: tudom, hogy a túlsúlyos is lehet boldog ember. De nem lesz egészséges ember.)

Ha két Eltántorodó vagy Passzív kerül össze, a helyzet kétesélyes. Láttam már olyat, hogy közös összefogással mentek el sportolni, és racionalizálták a házi étrendet. Nem azt mondom, hogy ez a fifty a jellemzőbb kimenetel, de ismerjük el, még mindig a szerencsésebbik. Pechesebb esetben a közös testmozgás kimerül abban, hogy mindketten hamar kimerülnek abban :) és megkezdődik az egy bekezdéssel feljebb tárgyalt folyamat.

A tuti nyerő helyzet az, ha egy rendszeresen sportoló Tank választ magának párt. Ekkor az esetek túlnyomó többségében valamiképp magával rántja az eddig punnyadó másikat. Az egyik legbiztosabb alap erre, hogy felmerül az igény a közös minőségi időtöltésre, és hát munkaköri kötelesség imádni (legalábbis az elején), amit a másik imád. Lehet ez szarvasgombászás az erdőben, érfelvágós művészfilmek, ha pedig éppenséggel valamilyen mozgásforma, hát bingó. Én így tanultam meg snowboardozni, pár pasi így tanult meg squasholni (megjegyzem, egyik sem volt hajlandó a Pilatest kipróbálni, ez még valami karmikus feladat lehet számomra...), de lehet ez görkori, sziklamászás, tánc, jóga, amit épp dob a gép.
A másik gyakori eset az, amikor a fiú sportol, dögös, jó az állóképessége (ehhem...), a lány meg – hiúság, asszony a neved – ráébred, hogy nem megoldás az, hogy villanyoltás után vetkőzünk. Saját belső motivációja szegényes ugyan, de szégyenben maradni mégsem kéne, hát kerít néhány húzóembert, szigorúan a barátnőkből, akikkel elindul az alakformálás rögös útján. Az, hogy valójában megszereti-e a sportot, szerintem ilyenkor nyitott kérdés marad. Mozog, mert mozogni kell, mert reggel-este fogat mosunk, mert lehajtjuk magunk után a wc ülőkét, mert ez az élet rendje.

Ez utóbbi evolúció talán akkor maradhat el, ha a pasi csoportos kansportot űz (foci, kosárlabda, jégkorong és társai), ahol fel sem merül az igény, hogy a királylány csatlakozzon, maradhat drukkolni a pálya szélén, de azt is csak az esetben, ha utána nem megy tovább a csapat sörözni.
Ja, és kifelejtettem majdnem azt a szcenáriót, Zsuzsa emlékeztetett rá, hogy bizony-bizony vannak pasik, akik, bár maguk sportolnak (vagy annak titulálják, amit művelnek), de nem nézik jó szemmel, ha a párjuk is mozog, esetleg véletlenül épp valami extrémebbet talál ki magának. Egy nő csak járjon módjával ugrára, de ne lássam izzadtan, ne lássam szőrteleníteni se, és különben is, mi az, hogy snowboardozna? Nem neki való. Hehh. Még ilyet.

Ha két sportember kerül össze? Sokat gondolkodtam ezen, és nem tudok felvázolni jellemző viselkedést. Ha mindkettőnek megvannak a saját kedvenc mozgásformái, tapasztalataim szerint ezeket nem nagyon bolygatják, egyik megy az egyik irányba futni, a másik a másik irányba ugrálni. Valamennyit átvesznek egymástól, főleg jellemzően a közösen űzhető szabadidős sportokból, merő udvariasságból át-átnéznek a párjuk mozgásterritóriumára... Sőt, Kameoék óta tudom, hogy létezik kontaktjóga is, amin egymás intimzónájában teszvesz a páros :) De két kialakult mozgáskultúrával rendelkező ember szerintem alapvetően független marad.
Más a helyzet persze, ha a közös sport révén ismerkednek meg. Ez, amennyire rálátok, alapvetően küzdősportoknál szokás, bár mondjuk a szüleim röplabdán jöttek össze: eredetileg az utód-célkitűzésük egy röplabdacsapat volt, amiből lett egy atléta, meg egy borsószem királykisasszony (ez utóbbi voltam én, nehéz megbirkózni a nyomással, ha sportos családba születik az ember, na). Az egyazon sport iránti feltétlen rajongás jelentős erősítő kapocs tud lenni egy kapcsolatban. No meg persze megszokni az együtt edzést lehet az összeszokás egyik vállfaja, ahogy azt Noémi példája is illusztrálja...

Miért jó, ha mindkét fél sportol? Mert az egészséges életmód ilyenkor ritkán siklik vágányra. Mert kevesebb a feszültség, ha a stresszt nem hazaviszik, hanem kieresztik. És mert sokkal, sokkal, sokkal jobb a szex. Ráadásul, ha tudunk osztozni bizonyos mozgásformák közös örömében, akkor, ahogy Timi is rámutatott, a minőségi együtt töltött idő mint “szeretetnyelv” is kifejezi egymás iránti kötődésünket.

Lehet-e olyan párkapcsolatban élni, ahol a két fél alapvetően máshogy áll a sporthoz? Számomra elképzelhetetlen, de ez valószínűleg azért van, mert megátalkodottan térítésmániás vagyok. Mert az én pasimnak ne legyen sörhasa, dongalába, keringési zavarai és kigyógyíthatatlan lustasága. Gondolom, ha valaki ezekben nálam toleránsabb, biztosan lehet ilyennel is együtt élni. Több olyan barátom van, ahol az egyikük (érdekes módon ez inkább a nő) kitartó, a másik pedig punnyad. Minden elismerésem azoké, akik önfegyelemmel megállják, hogy ne húzza le őket a párjuk tunyasága.

Kedvenc példám az a házaspár, ahol 7 év kapcsolat és egy kisgyerek után a jobb napokat látott anyukát addig nyaggattam, míg elkezdett tekerni járni, Pilatesezni és egészségesen étkezni. Pár hónap alatt szuper formába hozta magát, majd béreltek otthonra egy elliptikus trénert, hogy a férje is leadja a fölös húsz kilót. A barátnőm azóta is bomba harmincas, a férje pedig minden alkalommal felteszi a kérdéseit, ha találkozunk: “Ha ezentúl kétnaponta két órát tolom az ellipszisen, meg rendes kaját eszem és nem szendvicset az autóban, meg elmegyek futni, akkor mennyi idő alatt fogok lefogyni? Két hónap alatt leadok egy tízest? Három hónap alatt lefogyok?” Minden alkalommal biztosítom róla, hogy ez sajnos idő, és fokozatos lépések... és sokszor három hónap eltelt már anélkül, hogy rámozdult volna valami akcióra. (Azért még próbálkozom.)

Lehet-e sportolni gyerek mellett? Kisgyerek esetén a válasz határozott igen. Az apukák számára talán e szempontból kevesebb vizet zavar az új családtag érkezése. De mind több édesanyának is természetes testi-lelki igénye van a mozgásra, részben, nevezzük nevén, menekülő útvonalként: riszpekt Krisztinek, amiért ezt napvilágra hozta. Azonban belegondoltam most a poszt írása közben: nem tudok mondani olyan embert, pláne nem párt, aki 10 évesnél idősebb gyerekkel rendelkezik, és nem hagyta abba a sportot. Lécci valaki cáfoljon meg. (Versenysportolót, hivatásbelit mondani nem ér. És a családi síelést sem.) Az a generáció (mostani negyvenplusz) nem volt még ennyire mozgástudatos? Vagy előbb anya abbahagyta, mert a házirabszolga+kapitalista szolga kettős szerep mellett nem fért bele, majd apa is? (Holott sosem késő életmódváltásba kezdeni, ennek Kriszta a megmondhatója...) Vagy csak én nem ismerek elegendő negyvenes-ötvenest, ami még lehetne egy aktív kor is akár? Avagy rajtunk a világ szeme, és majd mi megmutatjuk?! Mert egyben teljesen biztos vagyok: majd mi megmutatjuk.