Miért mondjunk le a fehérről?
Kis gyors technikai infó annak, aki még nem hallotta volna: most egy darabig a balkézzel gépelési skilleket fogom fejleszteni, így jó eséllyel kicsit rövidebbek lesznek a posztok. Na meg a héten mindent lájkolni fogok, így:
Szerettem volna már egy ideje írni a lisztekről és cukrokról. Tudom, hogy divatos a szénhidrátokat szidni mostanában, de mivel nem vagyunk mainstream diétablog, hanem az egészség érdekel, szívesebben kapcsolok villanyt a menőzés helyett, és próbálok az érdemi infókra összpontosítani. Jöjjön az első kijelentés:
A szénhidrátokkal nincs baj.
A szénhidrátok a testünk legfontosabb energiaforrásai. Kellenek a működésünkhöz, és létfontosságú tápanyagokat hordoznak magukban. Hogy miként visszük be őket, és mennyit, na az a baj.
A természet úgy alkotta meg a szacharidok nagy családját, hogy legyenek molekulárisan egyszerű formái: ezek a monoszacharidok azaz egyszerű cukrok; ezen molekulák kettős összetételei (diszacharidok) a répacukor, nádcukor, tejcukor; és léteznek a többszörösen összetett szénhidrátok (poliszacharidok) - ők nem cukrok, hanem sok minden más hasznosság pl. keményítő, amely a gabonafélékben jelentős mennyiségben jelen van. (Azaz itt jutunk el a liszthez, de tegyük el ezt az infót most későbbre...)
Mivel sejtszinten csupán a monoszacharidok képesek felszívódni, a sztori minden esetben arról szól, hogy az összetettekből végül egyszerű cukormolekulák legyenek. Ám mint minden sztoriban, ebben is van csavar. Az egyszerű formában bevitt cukrok gyorsan felszívódó, a vércukorszintet azonnal felrepítő bombaként funkcionálnak: a szervezet azonban rendfenntartásra törekszik, ezért erre a cukorszint-torpedóra válaszul gyorsan egy tisztes inzulinlökettel igyekszik helyrehozni a rendet, ez a manőver pedig az eredeti szint alá löki a vércukor szintjét, azaz testünk újra hiányt fog érzékelni, és utánpótlásért kiált. Ezért nem elég sosem a cukrokból, és pechünkre még édesek is. Pedig ha csak a végterméket nézzük: az összetett szénhidrátok is lebomlanak, de lassan járj tovább érsz módon, ami nem piszkálja az inzulinszenzorokat. Ezért mondjuk, hogy "eltelít", hisz ilyenkor nem jelentkezik rögtön újabb éhségérzet.


Szóval, mi a baj a szénhidrátokkal? Egyrészt az, hogy amit magunkhoz veszünk, illetve amiből gyártják a teszkóskenyeret és frédicukrászda tortáit, nem tartalmazza a szervezetünknek fontos tápanyagokat. Igen, az energiabevitel kell, de miért ne kössük össze akkor már a tápanyagbevitellel? Másrészt, a nádcukorban és teljes kiőrlésű lisztben benne vannak azok a nyomelemek, amelyek lassítják a felszívódást - így nem stimulálják a zabálhatnékérzetet. Ugyanis irgalmatlan mennyiségű szénhidrátot vesz magához a népesség: részben épp a fent ecsetelt lavina-effektus miatt.
Persze a finomított cukrokat és liszteket nehéz megkerülni (főleg a készételekben), de ha egy mód van rá, próbáljunk odafigyelni, mit veszünk. Persze, attól még lehet, hogy az annak kínált kenyér nem "barna" (azaz részben vagy egészében teljes kiőrlésű lisztből készült), csak belekevernek egy kis színezéket... de amit otthon sütünk-főzünk, az a tuti, ezért figyeljünk oda az alapanyagokra. A teljes kiőrlésű liszttel picit nehezebb bánni, kell egy kis érzék/rutin a "megszokott" állagok reprodukálásához, de alapvetően szerintem nem rocket science. A nádcukorral nekem finomabbnak is tűnnek az ételek, de ha valaki mindenképp a bűnös édes ízre vágyik, inkább (házi)mézzel turbózzon, mintsem finomított cukorral.
Ja, azért ideírom: hazánkban az egy főre jutó cukorfogyasztás évente kb. 40 kg, a lisztfogyasztás úgy 80 kg. (Tudom, tudom, most visszhangzik odabenn a sok "hát én aztán tuti nem..." Én sem. De szerintem ha csak a töredéke is, akkor sem árt elgondolkodni, mi is van benne. Mármint, leginkább a semmi. Meg saccper 434.000 kcal.)
Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést: