Az olimpia margójára

Ahogy az lenni szokott négyévente, a csapból is az olimpia folyik. Percről-percre frissülő hírek mindenütt, a Facebook üzenőfal elárasztva a magyar vonatkozású aktualitásokkal. Lehet kövezni: engem meg oly kevéssé érdekel.

Az Olimpiai Játékoknak évezredes hagyományai vannak: a békés versengés jelképe, azok megmérettetése, akik az életükből évtizedeket tesznek fel arra, hogy folyamatosan fejlesztik magukat és feszegetik az emberi teljesítőképesség hatátait. (Azért említsük meg a kevésbé magasztos oldalt is: a showbiznisz világa, a lobbi, az élsport machinációi az egészen törpe nemzetállami szintektől a nemzetközi porondig. De most nem is erről szeretnék írni.) Minden tiszteletem azoké, akik évek kőkemény munkájával, rengeteg lemondással és vasakarattal felkészülnek és kijutnak az olimpiára.

De.

Tudjátok, mit nem értek? Ezt a hatalmas rajongói hype-ot, pláne azok köréből, akik évek óta meg sem mozdították a feneküket. Mert nekik - az én olvasatomban - az olimpia valami egészen másvilági dolgot jelent, mint amiben ők élnek, meg amiről az eszme szól. A tested teljesítőképessége - külön-külön ismerik talán a szavakat, együtt aligha. A versenyt, a drukkolást, a póttevékenységgel pumpált adrenalint, azt igen. A Ria-Ria-Hungária tombolást a közös öröm felett, hogy előkerül egy fiatal tehetség, aki érmet szerez. Vagy a bosszúsággal vegyes csalódást, hogy valaki "csak" kilencedik tizedik huszadik lesz - WTF, ember, huszadik a nemzetközi színvonalban, és te erről az inkompetens véleményedet még ki is teszed az üzenőfalra?!

Nekem ne mondja senki, hogy azok a "couch potato" százezrek, akik sörrel, chipsszel, csokival, sütivel bekészítve ülnek le a kanapéra drukkolni, azok ÉRTIK, mi munka van a résztvevők mögött. Hogy egy cseppet is megérinti őket a teljesítmény szele, amikor maguknak már az a teljesítmény, ha véletlenül kétszer mentek körbe a teszkóban az egy helyett. Aki nem hajlandó még fogyókúrázni sem, mert "nem akar lemondani semmiről", vagy nem mozdul meg, mert az első próbálkozás után a kudarcérzettől nem összeszorítja a fogát és megpróbálja újra és újra - mert ez a fejlődés útja -, hanem szűkölve visszavonul a kényelembe. Őnekik, nektek (mert nyugodtan magatokra vehetitek, ha a ti ingetek!) a leghalványabb fogalmatok sem lehet róla, miről szól az Olimpiai Játékok legeslegesszenciája. Nézitek és drukkoltok, mert buli, mert elkap a hév, mint a lovin, mert kicsi szívünket dobogtatja a büszkeség, hogy fiaink és lányaink ragyogó eredményekkel képviselik kis országunkat az olimpián - de aki nem ismeri a "jólesően elfáradtam és ma már ettől szebb napom van" érzését, nodepláne a "megcsináltam, megcsináltam, el sem hiszem" élményt, az még rá sem lépett arra a bizonyos sárga útra, ami az olimpia megértéséhez vezet.

Persze, kétségtelen, az olimpia nyolccal magasabb szint, mint amit az átlagember a dolgos életében a heti egy-két(hű!)-három(wow!) megmozdulásával képvisel. Az élsport nem az egészségmegőrzésről szól, nem is ezt kell etalonnak tekinteni. De ha szeretnénk legalább kicsiben megérteni, mi az, ami hajtja az olimpikonokat, hogy évtizedeken keresztül feltegyenek mindent arra, hogy túlszárnyalják a tegnapi és tegnapelőtti önmagukat, akkor legalább kicsiben próbáljuk meg. Mondjuk próbáljuk túlszárnyalni a múlt heti önmagunkat, vegyünk le a polcról egy icipici üveg önfegyelmet, és két szurkolás között mozduljunk meg.