2011. feb 04.

Mélylélektan: ki miért nem sportol?

írta: Szöszkeboszi
Mélylélektan: ki miért nem sportol?

Sokat foglalkoztam már a leggyakoribb sportellenes kifogásokkal - idő, pénz és társai -, nem is vagyok túl toleráns ezek iránt, beismerem. Viszont a minap nyomatékosan felhívták a figyelmemet arra, hogy méltatlanul hanyagolom a téma mélyebb boncolgatását. Úgyhogy boncolgassunk. Vigyázat, provokatív gondolathalmaz következik!

A kifogásgyártást első körben a lustaság kézenfekvő eszközének szokás tekinteni. Azonban a nagy kérdés, hogy az úgynevezett lustaság valóban lustaság-e? Tudatos folyamatainkban lustaságnak definiálhatjuk azt, amikor létezik egy adott és felismert probléma (az egyszerűség kedvéért legyen ez mondjuk túlsúly, vagy fizikai fájdalom) és egy lehetséges megoldása (a mozgás) - de az előbbi orvoslása mégsem történik meg az utóbbi révén. Ha jobban belegondolunk: amikor a bennünket zavaró felismert probléma kézenfekvő megoldásával nem élünk, az nem abnormális állapot? Innen megvilágítva a lustaság (és a kifogáskeresés) csupán a kivetülése a bennünk zajló folyamatoknak.

És ekkor jön képbe a tudattalan.

A tudattalan mélységeiben rejtőznek azok az érzelmek, emocionális vonulatok, amelyeket nem akarunk/tudunk/vagyunk képesek feldolgozni tudatos szinteken. Vagy egyszerűbben fogalmazva: nem vagyunk hajlandók bevallani magunknak. Innen szemlélve a lustaság nem egy állapot - a lustaság egy kényelmes eszköz arra, hogy blokkoljuk a tudatalattinkban rejlő valóságot. Így, ha valaki kifogásokkal jön (avagy lusta), érdemes elgondolkodni azon: mi húzódik valójában a háttérben, amiért nem akarja egészségesen tartani a testét?

Mindeddig túl elméleti voltam? Mondok példákat is, de mindenki tartsa szem előtt, hogy a mélyanalízis ingoványos talaj, és minden esetben egyénfüggő, hogy milyen folyamatok zajlanak bennünk. Ez nem a napi horoszkóp, hogy minden Bika figyeljen a pénzügyeire, mert könnyen elcsábul egy szép kabát láttán. Ugyanazon jelenség mögött teljesen más indokok húzódhatnak meg.

Vegyük például a párkapcsolatos közösen hízunk esetét. Megvan? (Azért a női oldalt villantom, mert a nőket zavarja jobban a kilók gyarapodása, és a bevezetőben is említettem, hogy a megoldásra való igénynek ott kell lapulnia a környéken...) Szóval az alapszitu: drágám, kövér vagyok, ugye így is szeretsz, óóó már megint új nadrágot kell vennem. Drágám persze biztosítja asszonyát, hogy érzelmei megingathatatlanok. Asszony ebben úgymond megnyugszik, de a tükör azért ellenség marad. Látszólag azt mondhatjuk: minden szabad percüket egymásnak akarják szentelni, a kötődés formája az esti közös főzőcske és vacsora, ráadásul milyen csodás, hogy nem a külcsín, hanem a belbecs számít.

Holott lehetséges az, hogy a kapcsolat már a kiábrándulás szakaszában jár, melyet magának sem vall be. Ehelyett tudattalan szinten elkezd küzdeni az ellen, hogy a másik vonzó nőnek lássa - a kötődés leépítése, a szexualitás visszaszorítása mivel lenne egyszerűbb, mint a pajzsként felépített zsírrétegek halmozásával?

Hogy ne csupán pesszimisták legyünk: lehet, hogy asszonyunk annyira elszántan akarja életre szólónak látni ezt a kapcsolatot, hogy zsigerileg tiltakozik azellen, hogy neki még egy következő húspiaci menetre formában kelljen maradnia. Ez esetben a test gondozásának elutasítása mögött a félelem áll, hogy ez a jelenlegi állapot valaha megváltozhat. Persze, mindezek nem tudatos logikai gondolatmenetek, hanem a tudattalan által irányított dolgok - melyből a felszínen csak a kifogások gyűjtését, vagy a lustaságnak hívott jelenséget látjuk.

Ugyanez a helyzet a fizikai fájdalommal. Lehetséges-e, hogy valamiért büntetni akarja magát az, aki inkább fájdalommal él, ahelyett, hogy tenne valamit ellene? Avagy rejtőzhet-e benne egyfajta szándékolt altruizmus, például valamilyen családi esemény hatására? A válaszok odabenn rejtőznek.

A pszichoanalízis témája mélységes mély, és legalább ugyanennyire megosztó. Sokan ilyenkor belemagyarázást kiáltanak. (A leghangosabban talán azok, akik nem akarnak önvizsgálatba kezdeni...) Én hiszek abban, hogy a testünk fantasztikusan összetett szerkezet, az agyunk - tudatostól, tudatalattistól - pedig még tízszer annyira: a kettő közötti kommunikációról pedig könyvtárakat írtak tele, és mégis keveset tudunk biztosan. A fentiekkel csupán megkapargattam a felszínt - és ha esetleg gondolatot ébresztettem, akkor mindenkinek magában kell elindulnia azon a bizonyos belső úton. Persze az elfojtott jelenségeket senki sem szívesen ássa elő: de ha ottmaradnak, akkor nem csupán a testünket emészti fel az egészségtelen bánásmód, de a lelkünk is megbetegszik. (Innen pedig már csak egy ugrás a szomatikus jelenségek fejezete, de ezúttal most megússzátok.)

Szóval, kedves Olvasó, ha úgymond nincs időd, nincs pénzed, nincs érdeklődésed, nincs motivációd: ideje magadba nézni. Mi a csuda folyik ott a mélyben? Kitartást kívánok az izgalmas úthoz.

Szólj hozzá

pszichológia