2011. jan 21.

Joyságom története

írta: Szöszkeboszi
Joyságom története

Amikor anno a Goldenblog buli forgatagában valaki megkérdezte, hogy "na és te blogger vagy?" (v.ö.: "blogger vagy, vagy ember...?), akkor hirtelen rámtört a felismerés, hogy most már azt kell mondanom, hogy "blogger". Bár az ember lánya ír mióta az eszét tudja: ír papírra, ír monitorra, de ez a definíció akkor abban a helyzetben - és közegben - kifejezetten mérföldkő volt számomra. 

Merthogy a blogger - oké, ha jól megnézzük, nem a tipikus blogger, hanem egyenesen az ősblogger - az mondjuk Angelday, aki valahol az énblog-kütyüblog-homárblog háromszögben videókat posztol magáról és környezetéről, publikussá teszi a parkolási bírság miatt írt fellebbező levelét és megosztja, mi szívatta meg az ötös pályán az aktuális számítógépes játékban. Én itt a blogomon csak a fejemben levő tudásról írok, persze névvel meg arccal, de nem teszem közzé, mit ettem aznap. (Kivéve néha :) )

És akkor ezek után egy nap csörög a telefon (pontosabban háromszor csörög, mire visszahívom), és azt mondják, helló, itt a Joy, olvassuk a blogodat, és mit szólnál egy cikkhez. A világ tótágast áll: a cikkeket én írom, nem rólam írják, itt valami zavar van a mátrixban. Kezdetnek másfél órát beszélgetni a blogomról és a Pilatesről, sportokról, na meg az olvasóimról sima ügy, ezekről bármennyit bármikor bárkivel... De mire a fotózásra kerül a sor, kiakadok, mint a sezlonrugó. "Pilatesezve bloggerelj" instrukciót kapok: lássuk be, ez számos szempontból kihívások elé állít, de végül megbeszéljük, hogy az amúgy látványos "százas" helyett jó lesz simán csak ülni vagy feküdni. Mindeközben a fotósok teljes figyelmét a tükrös terem tükreinek összetükrözése foglalja le, én meg ott szorongok, számon a chilis-cseresznyés rúzstömeggel, amitől úgy érzem magam, mint egy vega vámpír, aki belenyalt a csipkebogyólekvárba. Azért dicséretet is kapok: kész mázli, hogy ezüstszínű a netbook, amit magammal hoztam, kár, hogy a Pilates kislabda kék, úgyhogy annak semmi keresnivalója a készülő képen. Nincs belőle ezüst? Nincs.
 
Amúgy Pratchett is megírta már, hogy a tükrök képesek felszívni a lélek egy darabkáját, és aki összetükröződő tükrök közé áll, emberfeletti erőre tesz szert, de a végtelen számú tükör-tükörképnek az az egy lélek jut ennivalóul... Szóval, kellemetlenül érzem magam összetükröződő tükrök között, de a fotón szép ez a kompozíció, elismerem. A portréhoz pedig az arcomba nyomnak egy ijesztő nagy objektívet, meg is ijedek, majd még egyszer, és újra lefagyok, mint a windózkilencvenöt - szerencsére ezt a képet csak bélyegméretnek szánják. És snitt.
 
Szóval, így esett az eset, hogy a februári Joyban ott virítok én, a tükrök között az ezüst netbookkal, és egy oldalt szövegelek a blogomról, meg magamról (uhhh, szokatlan), meg rólatok. Köszi nektek, mert nélkületek nem lenne blog, csak egy monologizáló csajszi unalmas weboldala, na és most ennyit az énközpontú offtopikról, back to business. 
Szólj hozzá

offtopic