2010. okt 23.

Még egy kicsit a gyermekkori traumákról

írta: Szöszkeboszi
Még egy kicsit a gyermekkori traumákról

Az előzőekben kicsit elkezdtünk foglalkozni a gyermekkori elhízás témával: nem meglepő módon a tudatos étkezés és a mozgás hiányának róhatjuk fel ezt. Kicsit mélyebbre ásom most  ez utóbbi témában, meg a bennem lapuló kisgyerek lelkében is. Ugyanis a gyerek - legyen piszkafa avagy túlsúlyos - sportkultúrájának megalapozója az általános iskola, és annak remekbe szabott testnevelés órái.

Javítson ki bárki légyszi bátran, ha van infója arról, hogy valami változott a tantervi tesiórákon az elmúlt húsz évben. Kicsit tartok attól, hogy nem sok minden. Azaz, nem sok érv szól amellett, hogy a gyerekekkel megszerettessék a mozgást - legalábbis húsz éve nem sok érv szólt emellett, és egészen biztos, hogy a mai szülőgeneráció ennek a terhét is nyögi. Edzőként, szakmai szemmel visszatekintve az akkori testnevelésoktatás elaggott és koncepciótlan volt, tömegre és nem egyénre szabott, olyat, hogy edzésterv jelleggel egyéni fejlesztés, személyre szabott terhelés történjen, nyomokban sem lehetett felfedezni.

Ez voltam én, emlékeim szerint tíz évesen. Látszik, hogy micsoda atlétikára termett sportos alkattal rendelkeztem. (Az akkori testsúlyomat megsaccolni sem tudom, 42 kilósan érettségiztem nyolc évvel később.)

Állóképességem természetesen nem volt, amikor Cooper-tesztet kellett futni, a 12 percem másfél perc megiramodásról, két perc levegőért kapkodásról és a szúró oldalamról, a maradék idő pedig a megalázó vánszorgásról szólt. Honnan szedtem volna elegendő kondíciót és testtudatot egy jól végrehajtott tigrisugráshoz. Távolugrásban jó voltam, mert ha hátszél volt, akkor felkapott és továbbvitt :) Ha medicinlabdát kellett kihozni a szertárból, már tudtam, hogy az óra el van cseszve és végigszenvedem. A kötélmászásban jeleskedtem egyedül, kúsztam mint a villám a tornaterem plafonjáig (azóta meghalnék, mert szert tettem egy jó kis tériszonyra).

Visszatekintve, ötven perc tesióra (vagy kevesebb, gondosan megrövidítve az átöltözésekkel), kezdve az egy kör bemelegítő futás, egy kör guggolójárással, majd a sorban állás, eszközhöz jutás satöbbi satöbbi, körülbelül nettó húsz perc mozgást ha tartalmazott: ha az óráimon résztvevőket ennyire képtelen lennék csoportdinamikailag kezelni, elsírnám magam szégyenemben. Ha meg még azt a húsz percet is annyira végigszenvednék mint én anno, pláne.  Heti kétszer-háromszor húsz perc izomerő- és állóképesség-fejlesztésre, nem tekintetbe véve az egyedi adottságokat... szánalom, komolyan.  

Akkortájt annak termett babér, akinek volt egyfajta sportos alapalkata, nem volt se túl kicsi, se túl nagy, és beválogatták valamiféle plusz edzésre, ahol - gondolom én - már több szakmai munka folyt a natudjukle jellegű tesiórák helyett. Mondanom sem kell, a legkevesebb affinitásom sem volt beválogatódni. Gondolom, hasonlóképpen érzett generációm nagy része. Persze, ha a szülő elviszi a gyereket valamiféle intézményen kívüli foglalkozásra (egyesületi sportok, küzdősportok, RSG volt akkortájt is), a kis (nagy) babszem jankó találkozhat szerethető és lelkesen űzhető mozgásformával, de ha a gyereknek végképp nincs rá indíttatása, mert számára a mozgás kudarcélmény, melyik szülő csomagolja fel és cipeli el csakazértis?

Nem titok, fantasztikusan szerencsésnek tartom magam, hogy alig egy évtizeddel később sikerült olyan sportokkal találkoznom, amelyek ezt a gyerekkori viszolygást gyökerestől tépték ki belőlem, de meggyőződésem, hogy nagyon sokan vannak a kevésbé szerencsések. Az emberek nagy része lusta, és a lusták nagy részének még kapóra is jön, hogy egyszerűen nem tudja elképzelni, mitől adna örömet olyasmi, ami éveken keresztül csak nyűg volt és kellemetlen élmény, és miért kéne megmozdulni azért, hogy újabb kudarcokat szenvedjen el. És nagyon, nagyon (de tényleg nagyon-nagyon) nehéz ilyenkor elmagyarázni, hogy várnak rá odakint más mozgások, amikben jó lehet, másféle oktatók, akik nem sípolnak folyton-folyvást, és egyébként is, dobja már sutba a több évtizedes berögződéseket. Mert nem lehet az egészség gátja a poroszos iskolai módszerektől való félelem.

Szerencsére az évről-évre megújuló sporttrendek és az újabb módszerek ma már nem ismerik a határokat: az innovatívtól a szórakoztatóig, a dinamikus erősítéstől az ízületkímélésig a modern sportpaletta felsorakoztat mindent az exVasfüggönyön innen és túl, ami szem-szájnak ingere lehet. De mégis, kinek a feladata, felelőssége, hogy ez a "szabad sportválasztás" szemlélet eljusson a gyerekhez is? Az iskoláé? A tesitanáré? A szülőé? És mi lesz a mai gyerek - leendő felnőtt  - sportszeretetével, ha a felsoroltak közül egyik sem tud eleget tenni a feladatnak...?

Szólj hozzá

vélemény gyerekdolgok