A csí meg a flow meg az alles
Mindegyikünknek volt már olyan élménye azt hiszem, amikor mozgás közben szinte szó szerint darabjainkra szétestünk: összekeveredett a lábunk, reménytelenül elvesztettük a ritmust, a jobb és a bal kéz szerepet cserélt, és mindennek tűntünk, csak épp méltóságteljesen mozgónak nem. A legtöbb sportban a dinamikus ütem játssza a főszerepet, és az a legény/leány a gáton, aki ezt tartani tudja, na meg hatékony izommunkát kifejteni mindeközben.
Én speciel örömmel jelenthetem, nem ilyen sporton élek.
A Pilatesben nincsenek darabos mozdulatok, külön életet élő végtagok és ziháló légzés: egy-egy gyakorlat koreográfiájában mindennek megvan a követhető ritmusa, az egyik mozdulat szép gördülékenyen következik a másikból, a légzésütem pedig lehetővé teszi erőink optimális felhasználását. Lustulóknak a rossz hír, hogy lelkesen kaszáló mozdulatokkal nem lehet úgy tenni, mintha őrülten erőlködnénk, pedig nem is: mert efféle megmozdulásaink sincsenek.
Mindeközben nem kell elmerülni a lelki bugyrokban, és meditatív technikával kiegészíteni az izomtechnikát - no offense, az egy másik műfaj -, csupán a szép mozdulatokat követve, a saját testünk irányítására figyelve ki lehet kapcsolni a külvilágot, így áramlunk mi, és kering, aminek keringenie kell.
Bónuszként: koreográfia-skillek sem kellenek hozzá (nem követelek meg olyat, ami az edzőnek sincsen, ehhem...)
Szummázva, akinek a steppad-ugra túl sok, túl heves, túl kaotikus; az ezotérikus vonal viszont a maga belassultságával kiakasztja azt a bizonyos sezlonrugót, próbálja ki arany középútként a Pilatest. Kultúrsport a javából, és vigyázat, addiktív. Én szóltam.
Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést:
