Mázsálás a reptéren

samoa_air.jpgAz elfogadott szabály, hogy a reptéren pluszban fizetünk a nagyobb csomagért és a kényelmi szolgáltatásokért. De elfogadható lehet-e az, hogy a saját nagyobb hátsónkért (lásd: kuffer) fizetünk többet? Igen, van olyan repülőtársaság, amely már bevezette ezt az árképzést.

Egy repülőjárat költségei nem az eladott ülések száma alapján alakulnak, ezt sejthetjük. Sokkal inkább függ az üzemanyag-fogyasztás például a szumma szállított tömegtől. Természetesen a járatüzemeltetők sem most kezdték a bizniszt, a nagy légitársaságok és többszáz főt szállító gépeik valószínűleg könnyebben alakítanak ki olyan árazási politikát, amelyben nem kell különösebben rugózni ezeken a differenciákon.

Az a kis légitársaság azonban, a Samoa Air, amely bevezette a fizess-a-szállított-súly-alapján modellt, nem is egy Lufthansa; ráadásul a csendes-óceáni szigetország lakóinak 80%-a a BMI szerinti 25 feletti testtömeg-indexszel rendelkezik, azaz túlsúlyos vagy elhízott. Legalábbis logikus próbálkozás részükről, hogy fogták azt a tavaly publikált esszét, amelyet egy norvég közgazdász írt, és bevezették azt az egyszerű árkalkulációt, melynek alapját az utas tömege plusz a poggyász súlya képezi.

Fair? Nem fair?

szamoa.jpgTermészetesen az étkezési zavarosokkal foglalkozó szervezeteknél elszabadultak az indulatok. Diszkriminációt kiáltanak, humanitáriánus aggályokat vetnek fel. Kétségtelen, hogy ezeknél a betegeknél a megkülönböztetés, büntetés, sajnálat nem segít a helyzeten.

De nézzük a másik oldalt is. A népesség folyamatosan hízik, a fogyasztás sosem látott méreteket ölt. Az "étkezési zavaros" fogalom mögé sok mindenki elrejtőzhet, és az egészséges étrend alapelveit nem ismerők / szándékosan figyelmen kívül hagyók, a rossz családi példával szocializált generációk, a junk foodon élők, a saját egészségüket háttérbe tolók NEM betegek. Ők napi szinten hoznak az életmódjukat érintő döntéseket, amelyeknek anyagi vonzata van: fizetnek az ételmennyiségért, amit megesznek; fizetnek a gyógyszerekért, amelyeket adott esetben kiváltanak; az állampolgárok összessége fizet a társadalombiztosítási ellátásukért; és - hogy a példánál maradjunk - a normál testsúlyú utastársak (is) egyenlően fizetnek az extra tömeg költségeiért.

A másik oldalról diszkrimináció-e az, hogy fél helye van valakinek a villamoson / buszon / vonaton, mert "átfolyik" az ülésére a másik? Hogy ugyanazt a jegyárat fizeti a repülőn, és nem ugyanazt a komfortérzetet kapja?

A gondolatmenet messzire visz, mindenesetre szerintem érdekes elgondolkodni rajta. Számos esetben el kell fogadnunk, hogy nincs arra megfelelő mód, hogy mindenki annyival szálljon be a közösség költségeibe, amennyiben viszont részesül, és egy "ernyő-modell" alá tartozik mindenki (és jobb híján ilyen-olyan mutatók alapján számolják ki az egyén hozzájárulását). Azt is el kell fogadni, hogy állami/társadalmi szinten valahol szükséges a közös felelősségvállalás.

Azonban magánszférában miért ne lehetne ezt diszkrimináció kiáltása nélkül megvalósítani? A klasszikus biztosítós példa: ha (vélelmezhetően) kevesebbe kerülök a biztosítónak, kevesebbet fizetek. Ha nem adok fel poggyásztérbe való bőröndöt a repülőre, nem fizetek poggyászdíjat. Ha nem veszek igénybe egy szolgáltatást, nem fizetek érte. Ha igénybe veszek, ergo ez a szolgáltatónak többletköltséget okoz, akkor fizetek érte. Ha több anyag kell a varrónőnél varratott ruhába, több anyagköltséget fizetek.

El lehet fogadni, hogy valakinek annyi a testtömege, amennyi. Hogy vannak prioritások, van az az idő, energia, pénz, amit valaki szán az életmódjára, egészségére - melynek része a testtömeg -, és azt is, ha ez kevesebb. De akkor az ilyen esetekben, mint pl. a fenti repülőjárat, elvárhatjuk-e a közösség más tagjaitól, hogy az egyén helyett kompenzáljanak?

Szavazz:

Ha nem akarsz lemaradni a következő posztról, itt kérj értesítést:

 

2013.04.08. 11:40 - Szöszkeboszi

Címkék: életmód sajtótermés

komment



süti beállítások módosítása